Ez pedig egy bizonyos, gyűlöletből táplálkozó és igazmondásáról sem híres párt, vérben forgó szemű és habzó szájjal üvöltöző tagjait súlyosan mellbe vágta. Pedig, Rónai Egon nem tartozik ama többséghez, amely többség újságírónak, riporternek képzeli magát, de sem szakmailag, sem a magyar nyelv művelésében, sem erkölcsileg, sprintelve sem érné utol az életveszélyesen fenyegetett kiváló szerkesztő-riportert.

Rónai Egon bűne viszont nagy: – le mert ülni dr. Orbán Viktor miniszterelnökkel egy asztalhoz, mi több, beszélgetett is vele. Igaz, az egyik magyar folyóról nevezett politikai kabaréműsor vezetőjével is leült, beszélgetni, de az otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat, mert Rónainak – a tőle megszokott – vitriolos kérdéseit nem értette, illetve azokra nem akart válaszolni, sőt, egyenesen sértésnek vette, hogy Rónai kérdez. Persze, később azt hazudta a folyóról nevezett párt elnöke, hogy Rónai elveit és szakmai tudását kissé hátrahagyva elnézést kért tőle. Végül ismét beszélgetni volt kénytelen a hisztis, SNI-s kisdiákként viselkedővel… A miniszterelnök viszont a legkényesebb kérdések ellenére sem vonult ki a stúdióból és egy igazi, minden etikai és tárgyilagosságot szem előtt tartó, intellektuális beszélgetésnek lehettünk tanúi. A mai, züllött és szakmaiatlan média világában ez már eleve élménynek számít.

Vannak azonban olyanok, akik a magasabb rendű élvezeteket nem ismerik. Mert mint ismeretes, vannak alacsonyabb rendű és magasabb rendű élvezetek. Az alacsonyabb rendűek közé tartozik a kocsmázás, a rosszindulatú kibeszélés, a feljelentgetés, a rágalmazás, a hazudozás és egyes társadalmi mélységekben a gyűlölködés, adott esetben – ha mód lesz rá – az akasztás… etc, míg a magasabb rendű élvezetek között találjuk a pallérozottan művelt szakmaiságot, a zenét, az irodalmat, a természet szépségeit, a képzőművészet remekeiben való gyönyörködést, az emberi magatartást etc…

Nos, a Rónai Egont fenyegetők nem tartoznak a magasabb rendű élvezeteket kedvelők közé. Mert a társadalomnak van egy bizonyos rétege, amely a műveletlenségtől, az irigységtől, a gyűlölködéstől képtelen felismerni a jót, a szépet, az emberit, és a szeretet vagy az alázat fogalma a japánnal keveredett kínai a számukra.

Feltehetnénk a kérdést, miszerint: hogyan jutott a társadalom ezen szegmense ilyen mélyre? A válasz igen egyszerű: nem jutott, hanem mindig is ilyen volt/volt ilyen. A történelem során alig volt olyan időszak, amikor az emberi butaság és műveletlenség ne játszott volna szerepet. És ezek az idők mindig gyászt és félelmet, öldöklést és árulást hoztak a társadalom eme részének közreműködésével. Mai korunkban a nagy folyóról nevezett alakulat hívei járnak elől ebben a mentalitásban. Egyelőre csak fenyegetésekkel, Facebook posztokban való gyilkos hajlamaik ismertetésével, amelyekben nem kímélnek politikust, magánembert vagy papot… Bárki, aki nem ért egyet az ő elveikkel, képzeletükben már ott himbálódzik az Andrássy út szépen kovácsolt lámpavasain. Hasonló mély lelki életet él a DK néhány nyugdíjas ÁVH-sa és egykori munkásőre is, bár ők, kevésbé ismerik az internet magaslatait. Inkább színes betűk kartonra ragasztásával fejezik ki utálatukat, hol a nagy folyóról nevezettek, hol a DK tüntetésein.

Ők már szellemileg nem érik föl a közösségi oldalak lehetőségeit, tehát nem ők fenyegették tanult kollégánkat. Végül is az, hogy kik azok akik fenyegetőznek, a rendőrség dolga kideríteni. Csak nem most kellett volna ebbe belekezdeni, hanem akkor, amikor az első trágárkodás, az első fenyegetőzés, az első hangulatkeltés megjelent a magyar közbeszédben. Mára sajnos megszokottá vált és egyre veszélyesebb is, hiszen a szó teremtő ereje drámai lehet, úgy a választási kampányban, mint azután. Rend pedig – az ígéretek ellenére nincs – legalábbis e kérdésben nem tapasztalható.

Pedig, a drákói szigor e kérdéskörben elkerülhetetlen volna, annak történelmileg igazolt súlyos veszélyei és következményei okán…

Stoffán György