A nemzeti identitás alapköveként számon tartott regény azonban egészen új megvilágításba került, amikor a török Erdal Salikoglu orvos-műfordító úgy döntött: lefordítja török nyelvre is, hogy a „testvérnép” jobban megismerhesse, hogyan látják a magyarok a közös történelmet.
A fordítás során azonban a részletekben is elmélyedt – és meglepő dolgokra bukkant. Salikoglu olyan történelmi és kulturális pontatlanságokat talált, amelyek a magyar olvasónak talán fel sem tűnnek, de török szemmel annál látványosabbak.

Pénz, amit akkor még nem is használtak
Az egyik legkirívóbb tévedés a regényben emlegetett pénznemhez kapcsolódik. Gárdonyi Géza több helyen is használja a „piaszter” kifejezést – csakhogy ez a pénznem jóval később, a történet időszaka után jelent meg az Oszmán Birodalomban. Ez olyan, mintha egy Rákóczi-szabadságharc idején játszódó történetben euróról lenne szó – anakronisztikus, még ha a korszak hangulatát nem is rontja el teljesen.

A vén Szulejmán – vagy mégsem?
A fordítónak az sem tetszett, ahogyan Gárdonyi Szulejmán szultánt ábrázolja: egy vézna, idős, már-már megtört uralkodóként jelenik meg a regény lapjain. A valóság ezzel szemben az, hogy a szultán ekkoriban még aktív, sportos férfi volt – gyakorlott birkózó, harcos. Az ilyen apró eltérésekből viszont könnyen torzulhat a történelmi kép.

Fantázia vs. valóság – dervisek az úton?
A regény egyik látványos jelenetében a török hadsereg vonulását egy kerengő dervis vezeti. Ez a kép kétségtelenül emlékezetes, csakhogy a valóságban teljesen valószínűtlen: a kerengő dervis tánca szent szertartás, amelyet soha nem végeztek nyílt úton, a sereg előtt. A török hadjáratok egyébként híresen szervezettek és fegyelmezettek voltak – nem díszes karavánok, hanem olajozott katonai gépezetek.

A becsületbeli harc fontossága
Salikoglu számára különösen zavaró volt az a jelenet, ahol Török Bálint Szigetváron párbajt vív a legyengült török rabokkal. A jelenet a magyar hős dicsőségét szolgálja – de közben a török harcosokat méltatlanul gyengének állítja be. A fordító szerint „csak méltó ellenféltől lehet igazán dicsőségesen győzni”, és ez a jelenet inkább a történelmi igazságérzetet sérti, mintsem a nemzeti büszkeséget táplálja.

Fordítás, amely közelebb hoz két népet
A fordítást nem botránykeltés vagy kritika vezérelte. Erdal Salikoglu szándéka az volt, hogy hidat építsen a két nép múltja és emlékezete között. „A szeretet a megismeréssel kezdődik” – vallja –, és ez a regény alkalmas arra, hogy a török olvasók bepillantást nyerjenek abba, hogyan látja a magyar kultúra a közös történelmet.

A török fordítás ezáltal egy kulturális gesztus is. Bár a regény soha nem állította, hogy történelmi forrás volna, Salikoglu munkája emlékeztet arra, hogy a történelmi regények is formálják egy-egy nemzet emlékezetét – és időnként érdemes ezeket a képeket más szemmel is újraolvasni.

(promotions.hu)