Auschwitz vaskapuján egy kegyetlen gúny felirat díszelgett: „Arbeit macht frei” (a munka szabaddá tesz). Azon a reggelen Eva Kor Mozes alig volt tízéves, és egyik kezével szorosan szorongatta ikertestvére, Miriam kezét. Az újonnan érkezett zsidók tömege zavartan lökdösődött a peronon, kiabálásoktól és egyenruhás férfiak üres tekintetétől körülvéve. Eva Kor túlélte Josef Mengele auschwitzi kísérleteit, és életét egy ügynek szentelte: a megbocsátásnak.

A szétválás olyan gyors és brutális volt, mint egy fejszecsapás. Az anya, a szülők, az idősebb testvérek – mindannyian egy külön sorba kerültek. „Csak ikrek” – mondta egy katona, mintha hirtelen értékesek lettek volna. De csak kutatásra váró példányok lettek. Eva és Miriam egy horrorgépezetben találták magukat, amelynek fogaskerekei a náci gyűlölet által megrontott tudomány voltak.
Éva első emléke a gyereklaktanyában az éhségről szól. Egy olyan éhségről, amelyet még a kétségbeesés sem tudott csillapítani.

De Josef Mengele számára a Mozes ikrek sorsa más volt. „Ikrek, ikrek” – ismételgették Auschwitz kapói, és tudták, hogy ez az életet jelenti, bármit is jelentsen maga az élet szó. Így kerültek a halálsorról a laboratóriumi sorba. Ott a gyerekek katalóguscikké váltak. Injekciókat kaptak, megmérték őket, vért vettek tőlük. Néha az egyetlen vigaszt a nővérek közös pillantása jelentette, egy hideg kéz szorítása egy másik, ugyanolyan hideg kézhez.

Éva szavai ma is visszhangoznak a múzeum üres termeiben, melyet megvásárolt és élete végéig vezetett az indianai Terre Haute - ban: „A túlélés lázadás volt. Minden nap, amikor felkelt a nap, és én még éltem, győzelem volt Mengele felett.”

Az orvosok néha egy fehér szobába vitték az ikreket, csillogó szikékkel és hosszú tűkkel a kezükben. Arra kényszerítették őket, hogy levetkőzzenek, és rejtélyes injekciókat adjanak nekik. Soha nem kérdeztek, soha nem válaszoltak. Azok a gyerekek, akik bizonyos vizsgálatok után eltűntek, soha nem tértek vissza.

„Kétszáz ikerpár volt a laktanyánkban. A mintegy ezer gyermekből a felszabadulás végére körülbelül csak kétszázan maradtunk.” – ismételte meg Éva a drámai statisztikát.

Amikor a szovjet csapatok 1945 januárjában megrohanták Auschwitzot, a levegőben hamu és rothadás szaga terjengett. Éva és Miriam ekkor csak azt tudták, hogy élnek és legyőzték a teljes pusztítás tervét.

A szabadság szédítő élmény volt. Éva és Miriam először Izraelben, majd az Egyesült Államokban találtak menedéket. Éva egy másik túlélőhöz ment feleségül, családot alapított, de a rémálmokat semmi nem tudta elűzni.
Évekkel később, egy kis indianai városban, egy néma egyetemistákból álló terem előtt állva, Éva felemelte a hangját: „Egy napon megértettem, hogy ha nem tudok megbocsátani, életem végéig Auschwitz foglya maradok.” Sokak számára a megbocsátás árulás volt.

Egyik reggel Éva úgy tett, mintha levelet írna „Dr. Josef Mengelének”. Ez az önuralom gyakorlása volt, egy módja annak, hogy az emlékeit valami másba kényszerítse. Először remegett a keze. „Megbocsátok neked, nem azért, mert megérdemled, hanem mert az életem a sajátom kell, hogy legyen.”

Néha a gyerekek, akik az Indianában található CANDLES Holokauszt Múzeumát és Oktatási Központját látogatták, magyarázatot kértek tőle. – „Hogyan bocsát meg valakinek, aki ennyi kárt okozott, Kor asszony?” – A gyűlölet méreg, amit abban a reményben veszel be, hogy a másik meghaljon. Túléltem Auschwitzot; nem hagyom, hogy a gyűlölet elpusztítson.”

Bárhová is ment, ugyanazt a lényegi üzenetet hangoztatta: „A megbocsátás nem menti fel a bűnt, hanem felszabadítja az áldozatot.”

Vissza akart térni Auschwitzba a világ minden tájáról érkezett túlélőkkel és gyerekekkel. Sokszor megismétlődött a jelenet: Éva, kicsi és élénk, a krematóriumok romjai előtt állt. Hangja nem remegett. „Itt tanultam meg az emberiség legrosszabb és legjobb oldalát. Mindenekelőtt megtanultam eldönteni, hogy senkinek sincs hatalma a jövőmet irányítani.”

Az évek során több ezer levél érkezett a Terre Haute-i kis múzeumba. Néhányat nácik leszármazottai írtak alá, másokat olyanok, akik soha nem tették be a lábukat Európába. Mindegyik ugyanazt kérte: egy titkos formulát az erőszak súlyának túlélésére. Éva mindig egyetlen recepttel válaszolt: „Te választhatod ki a válaszod. Még a horror közepette is kiválaszthatod, hogy ki akarsz lenni.”
2019-es halála váratlanul érte, miközben Auschwitzba tartott. Nyolcvanöt éves volt. Néhány nemzetközi média olyan címsorokat közölt, mint például: „Eva Kor, a Mengele-túlélő, aki a megbocsátást hirdette – meghalt.” Utolsó napjairól készült képeken egy mosolygós, törékeny, mégis ragyogó nő látható a lengyel ég alatt, akit diákok vesznek körül, akik gyertyákat gyújtanak az elveszett gyermekek emlékére.

Mindössze néhány méterre attól a helytől, ahol túlélte a kiirtást, Eva Kor úgy döntött, hogy kinyújtott karokkal pózol. Amikor az egyik fiatalember megkérdezte tőle, hogy nem táplál-e gyűlöletet, határozott hangon válaszolt:
– Gyűlölni annyit tesz, mint kétszer veszíteni. Az életet választom, és a békét.

Stoffán György
Fotó: Infobae