hirdetés

Amikor 1713-ban őseim Bajorországból elindultak Magyarország felé, nehéz szívvel tették, hiszen az 1200-as évekig visszamenőleg, „igazoltan” e csodálatos vidék volt az otthonuk. Itt voltak birtokaik, idekötötte őket minden emlék, a temetők porhadó keresztjei, a templomok tömjén illata, a hegyormokról zengő jodli, amely egykor nem szórakoztató zene volt, hanem a beszélgetésnek, a jeladásnak azon formája, amelyet a mindig dolgos bajor használhatott anélkül, hogy egyik hegyről a másikra gyalogolt volna. Az égig érő hegyek, a havas ormok és a hullámzó, kövérfüves legelőkkel teli völgyek és fennsíkok szépsége, a vízesések hangja, s a meredek sziklákon szökkelő zerge látványa kitörölhetetlenül beleívódott a lelkükbe, s az átöröklött emlékezet által ma is fenséges emlékként él a magyarországi svábban.

 

A bajor kultúra ott van mindennapjainkban, ott él a konyhák illatában és ízében, a halk sramliban, amelynek nyugtató dallama mellet tudok legszebben fogalmazni – magyarul… Mert bajor vagyok, s bajor módra szeretem szülőhazámat, Magyarországot. A szülőhazát, a Heimatlandot, a Vaterlandot… a Kárpát-hazát. Ám, mint a világon bárhol élő magyar az anyaország iránt, én is éreztem, és érzem a Bajorország iránti szeretetet, a Wassenburg grófok Rosenheimjétől, Bad-Neustadtig.

A kommunista diktatúrában azt gondoltam, hogy csak, mint menekülési útvonalhoz ragaszkodom. Azonban öregedve már tudom, hogy érzelmi és szellemi kötődés, valamilyen kitörölhetetlen kód, megmagyarázhatatlan vonzalom ez. Hiszen magyar vagyok, magyarországi svábként, szeretem a magyar hazát, Erdélyt, Észak-Magyarországot… Mert „nekem – is – „szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország”… Szeretem a magyar nemzetet, hiszen háromszáz esztendő épp elég idő ahhoz, hogy generációról-generációra erőteljesebb legyen a kapocs, amely összeköt. Együtt harcoltak eleink a magyarság céljaiért, együtt zokogtak Trianon gyalázatán, s együtt örültek 1938-40-ben… majd ismét a zokogás, szenvedés és öröm váltogatták egymást… s olykor a megaláztatás, a magunkra hagyottság, az elárultatás azok által, akikért mi sokszor kiálltunk. A vagon, a deportálás, a hortobágyi istállólakások, csak mert német volt a nyelv és a lélek, amellyel szerettük a magyar hazát, a magyar nemzetet… A történelem minden nemzet históriás-könyvébe elrejtett egy-egy fájdalmas lapot? Volt nekünk is, és volt a magyarságnak is, és sokszor volt közös is… Hiszen akik ma árulják el a magyar hazát, azok negyven évig igyekeztek gyilkolni a keresztény országlakókat, nemzetiségtől függetlenül…

Elgondolkodom: mit érezne a székely, ha látná az anyaország lassú, kínokkal teli halálát? Azt a végpusztulást, amelyből többé nincs kiút. Mit érezne Kolozsvár, Marosvásárhely, Kézdivásárhely vagy Brassó magyarsága, ha pusztulni látná a budavári Nagyboldogasszony-templomot, a szegedi dómot, vagy a pécsi katedrálist? Mit érezne a székely ember, ha látná, miként erőszakolják meg a magyar lányokat és asszonyokat… de nem is folytatom. S mit érezne a székely vagy a felvidéki magyar, ha látná, hogy anyaországának vezetői kiszolgáltatják honfitársait egy idegen és aljas világ megteremtésében mesterkedő sátáni erőnek? Azt, amit ma én érzek: végtelen szomorúságot, dühöt, elkeseredettséget, tehetetlenséget és undort. És persze, hálát is Magyarország miniszterelnöke és kormánya iránt, hogy legalább a svábság, mi, itt megmaradhatunk bajornak, németnek… embernek. Mert amit az új Európa születik, úgy távolodik – vagy már meg is szűnt – a remény, hogy Németország, német ország maradhasson, s a német nemzet németként és keresztényként élhessen saját hazájában.

Fájdalmas tudni és látni, hogy mi történik Beethoven, Goethe, Schiller, Vilmos császár és Lajos király országában, mivé lett a büszke német nép, amelyből hetven év alatt sikerült egy önbecsülését vesztett, gerinctelen világpolgárt kifaragni, mert sikerült elhitetni e nagyszerű nemzettel, hogy minden egyes tagja bűnös egy ostoba kor által elkövetett gyilkosságsorozatban. E gyalázatos hazugság súlya alatt még azt is elfelejtette ez a nemzet, hogy Drezdáért járna neki is a bocsánatkérés… a gyilkosoktól…

Magyarországi svábként, Ungarndeutsche-ként nehéz szívvel viselem a megváltoztathatatlant, a pusztulást, Németország agóniáját, amely a biztos halállal végződik, hiszen állami és egyházi vezetői mind pusztulását akarják.
Amikor felidézem az emlékeket, meghasadni érzem a szívemet. Sic transit gloria mundi… Így múlna el valóban a világ – Németország ­ egykor volt – dicsősége? Emlékeimben bajor falu kocsmájának illatát érzem, ahonnan esténként a stájercitera és tangóharmonika táncra hívó hangja hallatszott, ahol a jókedv és a vidámság éppen olyan békét teremtő, mint a magyar verbunkos, kiskocsmákból kiszűrődő gyönyörű édes dallamai. A bajor falu… a népviseletbe öltözött emberek, a fúvószenekarok a Kirchtagon, vagy más ünnepen felvonulók sokasága, az éjféli misére lámpásaikkal igyekvő népek. A templomból kiszűrődő Stille Nacht harmónia, a fára szegelt Mária-kép a mezei munkába vezető úton… hogy félelem nélkül, egy-egy imára megállhasson a „szénacsinálni”, vetni vagy aratni igyekvő bajor.

Istenem! Mivé válik lassan Bajorország? Mivé válik a büszke Németország, amely Európát évszázadokig igazgatta jól és eredményesen, lelkiismeretesen és keresztényként? Semmivé! Nem lesz karácsony, nem lesz kereszt a templomok tornyán, nem lesznek német ünnepek, festek, prédává válnak az asszonyok, s a fiatal fiúk, a kollaboráns, jól megfizetett, parancsra saját nemzetét megsemmisítő német bíróságok pedig, felmentik az erőszakot elkövetőket. A városok minaretjeiből bömböl az imám pogány ordítása, lázítva a muszlimokat arra, hogy öljék meg azt, aki keresztény… aki német, aki nem pogány, mint ők! Az erőszak és a rombolás ideje jött el, s a lelkileg hetven év alatt szándékosan tönkre tett német bénultan várja a halált. Képtelen védekezni, mert azt hiszi, rosszat tesz, ha ellenségét legyőzi, ha megvédi hazáját, nemzetét.

Igen, ha ez így megy tovább, mi maradunk meg német hírvivőnek… mi, magyarországi németek – svábok, zipserek, szászok. Mi maradunk meg német anyanyelvű kereszténynek, mi énekelhetjük csak szabadon az Andachtsjodler-t a templomokban, az Engel auf den Feldern singen-t tiltások nélkül, mert nekünk még lesz karácsonyunk. S mi mondhatjuk el utódainknak, hogy volt egy méltán büszke nemzet Európában, amelyet elárultak saját vezetői és kiszolgáltatták egy primitív, gyilkos, hazug pogány hordának. És elmondhatjuk utódainknak, hogy bár próbálkoztak az Európát megsemmisítők a keresztény Magyarország elpusztításával is, de néhány gyalázatos árulón kívül, a magyar hon fiai nem támogatták a pusztítást, s így mi is megmaradhattunk bajornak, németnek, kereszténynek a Kárpátok Istentől áldott gyűrűjében… s azok is megmaradtak, akik idemenekültek, látva otthon a német nép szándékos pusztulását.

Fáj a lelkem, az egykor keresztény Németországért, a megalázott német nemzetért, a terror és az árulás áldozataiért. Mint a székely embernek fájna, ha ezt látná Magyarországgal megtörténni.

Reményem azért hadd legyen… hadd mondjam bízva, hadd kiáltsam Isten irgalmába Bajorországot, amelynek népe megvédte a keresztet az iskola falán, a kórházak kórtermeiben, a parlamentben, megtöltötte a templomait, és hűséges maradt Istenhez, a parancsokhoz, amely pápát adott a világnak, aki évekkel ezelőtt figyelmeztetett a gyilkos pogány-veszélyre.

Hadd kérjem Istent, hogy hagyjon nekünk, magyarországi sváboknak egy zsebkendőnyi Anyaországot, ahol büszkén elmondhatjuk majd milyen áldozatot vállalt a magyar nemzet az európai kereszténységért, megvédve mindazokat – a történelemben nem először –, akik menedéket kerestek és kaptak Mária országában – a Kárpát-hazában.
Mert különleges és csodálatos nemzet a magyar, amely saját súlyos szorongatottságában, megalázottságában, csonkítottságában is képes az üldözöttön, és az elárulton, a pogány elől menekülőn segíteni… értéket védeni, szeretni és összetartani… és hinni Istenben. Mert tudja és hiszi, tapasztalja és nap, mint nap megéli: – ha Isten velünk, ki ellenünk?

„Ó, de fájdalmas érzés”… – kezdődik Mozart hat noktürnjéből a harmadik (Ecco quel fiero istante, KV. 436.), amelyet ma így folytathatnánk: – látni a német anyaország lassú, és kínokkal teli haláltusáját…
Ugyanaz az érzés tölt el, mint amikor keresztény fejeket vág le a pogány. Most egy országot gyilkol… száll meg és pusztít el… és ez az ország egy kicsit az enyém is… volt…

***

2016-ot írtunk akkor, amikor e gondolatok megfogalmazódtak bennem. És akkor még nem volt háború. Ma már van… és a német vezetők teljes szellemi leépülésről tesznek tanúságot, jól megfizetett hazugságokat “mantrázva”, egy idegen, gyilkos hatalom érdekében. Még mélyebbre ásva a német birodalmat a történelem szemétdombjában. Ne fürödj, ne mosd ki a ruhádat, ne fűts, ülj sötétben esténként… mert megbüntetjük az oroszokat… Akárcsak egy bolondház, vagy egy öngyilkos elmebeteg ember gondolatai… És a népet nép hallgat. Szolgává alacsonyodott, amely szolga ma önként teszi a fejét a farönkre, hogy a bakó minél jobban hozzáférjen a bárddal… mert azt hiszi ez a német nép, hogy kötelessége ez, mert bűnös. Pedig, nem… már, ha belenézünk a 20. és a 21. század politikai és háborús eseményeit rejtő könyvekbe. Ezek azt bizonyítják, hogy soha, sehol sem a nép a felelős, hanem annak lefizethető, erkölcstelen és ostoba vezetői, akiknek a hatalom és pénz mindennél többet ér, akik gondolkodás és lelkiismeret nélkül dobják oda milliók életét saját érdekükért. Hasonlóképpen a lelki vezetők is alkalmazkodnak ehhez a mentalitáshoz, és sutba dobják a Bibliát, Istent, Jézus értünk ontott vérét pedig igyekeznek mocskos felmosóvödörrel eltakarítani. Ma a világ népei mind kiszolgáltatottá váltak, mert szellemileg leépültek lettek, lelkileg kiégettek és értelmileg lealacsonyodtak. Ma már maguk követelik a rendet… azt a rendet, amelyet gyilkosaik fognak megteremteni és amellyel kiirtják a világ lakosságának nagy részét e most kezdődött háborúban. Ma itt tartunk!

Egyedül Magyarország vezetői – pontosabban egyetlen vezetője – küzd azért, hogy elkerülhessük a végső pusztulást. Magyarok, németek, tótok… és minden itt élő nemzetiség, amely még hisz, kiáll a megmaradás és a sátáni világ ellen. És amely nemzet, és a vele élő nemzetek tudják, hogy ennek az országnak ezerszáz éve Krisztus anyja a királynője. Ő, a Magyarok Nagyasszonya, megvédi ezt az országot, mert ennek a népnek Istentől kapott feladata van… amihez mind kellünk: magyarok németek, tótok… hogy amikor eljön az idő, akkor egy régi-új országban, békében és szeretetben éljünk, s ezt a békét és szeretetet terjesszük újra a világban – mint egykor a tizenkettő -, azoknak, akik megmaradnak.

Da pacem, Domine,
in diebus nostris
Quia non est alius
Qui pugnet pro nobis
Nisi tu Deus noster

( Stoffán György )