A Guardian rovatvezetője, Seumas Milne figyelemfelkeltő cikket tett közzé. Kiindulópontja, hogy 25 évvel a hidegháború vége után visszatért az orosz fenyegetettség, ami a brit védelmi miniszter álláspontja szerint ugyanolyan nagy veszély Európára, mint az Iszlám Állam.

 

A hidegháborús időszak és a jelenlegi helyzet között annyi a különbség, hogy a szovjet időkben nem volt perszonalizált a kampány a SZU ellen, mint most, amikor minden Putyin személyéről szól. Úgy démonizál tehát a Nyugat, hogy Putyin durva jelzőket és bélyegeket kap, például arcátlan agresszor, ledarálja szomszédait stb. Ezt a helyzetet fokozza az amúgy marginális figurának tekinthető Nyemcov meggyilkolása, mert a haláleset „azoknak a malmára hajtja a vizet”, akik katonailag szemben állnak Oroszországgal, holott a múlt századi történelem megmutatja, hogy a háború kiterjedése azzal kezdődik, hogy katonai tanácsadókat küldenek. Jelen esetben pedig ez közvetlen megsértése a Franciaországgal és Németországgal kötött minszki megállapodásoknak, amelyek átmeneti tűzszünetet és a nehéz fegyverek kivonását eredményezték. A 10. cikkely előírja „minden idegen erő kivonását” Ukrajnából, de „a NATO héjáinak a fogai között már van egy harapásnyi falat”.

Azaz a 10. cikkely meg van szegve, méghozzá a NATO tanácsadók ott tartózkodása miatt, akik érvényesítik a nyugati katonai komplexum érdekeit, hiszen számukra vonzó az ukrajnai konfliktus, mert új indokokat alakít ki a fegyverkezési kiadások növeléséhez. Meglehet, hogy Putyin tekintélyuralmi konzervativizmusa kevésnek tűnik Oroszország jövőjének szempontjából, de az oroszellenes ösztönzés veszélyes ostobaság, mert bizonyára van katonai terjeszkedő politika, de ez túlnyomórészt a NATO-tól származik, nem Moszkvától. A hidegháború végével vállalt kötelezettségek ellenére, a NATO húsz éve terjeszkedik kelet felé, megszerezve előbb a korábbi Varsói Szerződés országait, majd a volt szovjet tagköztársaságokat. Amint Richard Sakwa egyetemi tanár írja a Frontline Ukraine c. könyvében, a NATO most „azért létezik, hogy kezelje a létezése által létrehozott kockázatokat”.

Az Oroszországot is magába foglaló közös európai biztonsági rendszer megteremtése helyett az USA uralta szövetség az orosz határig terjeszkedett, azt bizonygatva, hogy ez csak az érintett államok szuverén választása. Világos, hogy nem az. Ez egy olyan szövetségi rendszer terméke, amelyet arra terveztek, hogy bebetonozza az amerikai „vezetést” az európai kontinensen. Ezt a Pentagonban tervezték a Szovjetunió összeomlása után, „hogy megakadályozzák az »új« rivális újbóli megjelenését”.Oroszország ezennel szembeszállt ezzel, aminek a következménye az ukrán helyzet: kezdve a választott kormány nyugati támogatású megdöntésével, egy ukrán nacionalista rezsim beiktatásán át, a Krím orosz megszerzéséig és Moszkva által támogatott felkelésig a Donbasszban. A helyszínen ez a halottak ezreit jelentette, a menekültek százezreit, polgári területek lövetését és olyan fasiszta milíciák megjelenését, amilyen a Kijev és nyugati szponzorai által támogatott, Mariupolnak a saját népétől való „megvédésére” készülő Azov zászlóalj. A nyugati média zöme ezt Kreml-propagandaként visszautasítja, valamint a nyugat kormányai elítélik az orosz hadviselést, miközben maguk burkolt háborút folytatnak Nicaraguától Szíriáig, és a nyílt agressziót képviselik Koszovóban, Líbiában és Irakban.

Ez ugyan nem igazolja a nemzetközi jog szélsőséges orosz megsértéseit, de összefügg az orosz biztonságra törekvéssel. Míg Putyint nyugaton gátlástalan földszerzőként állítják be, orosz fogalmak szerint ő centrista. Amint a veterán orosz baloldali Borisz Kagarlickij megjegyzi, a legtöbb orosz keményebb kiállást akar Putyintól a nyugattal szemben „nem a hazafias propaganda, hanem az elmúlt 25 éves tapasztalataik miatt”. Nyugaton Ukrajnát – az Isis mellett – arra használják, hogy újjáélesszék az erőszakos politikai beavatkozást, és az újkonzervativizmus szabályrendszerét, amelyek hitelüket vesztették Irak és Afganisztán harcterein. Angela Merkel és François Hollande eddig ellenálltak az amerikai nyomásnak Kijev felfegyverzésére, de ha, ha a legutóbbi minszki tűzszünet-megállapodás megtörik – és bizonyára így lesz – valódi kockázata van annak, hogy az ukrajnai konfliktus teljes körű, nemzetközi háborúvá teljesedik ki. A két lehetőség közül az egyik a tárgyalásos rendezés, amely garantálja Ukrajna semlegességét és a régiók autonómiáját, bár lehet, ez már nem lehetséges; a másik a katonai, de ilyen lehetőség nincs, mert a háború eszkalálódása táplálja a nacionalista szélsőségeket. A nyugati hatalmak befolyását a háború elkerülésére kellene használniuk, ha ugyanis nem így tesznek, a következmények – messze Ukrajnán túlmutatóan – katasztrófába torkollhatnak.

(Sebestyén Eszter )