A második világháború kitörését megelőző években egyre gyakoribbá váltak az atrocitások az európai zsidósággal szemben. Adolf Hitler és pártja (NSDAP) 1933-as hatalomra kerülésével aztán hivatalos állami politika szintjére emelték a zsidó vallású állampolgárok meghurcolását. A diszkriminatív zsidótörvények és a vallási kisebbséggel szembeni gyűlöletkeltő propaganda széles körben először 1938. november 9-én váltott át fizikai erőszakba. A kristályéjszakaként elhíresült pogromokban több tucat zsidó vesztette életét Németország-szerte. A második világégés nyitányát jelentő lengyelországi invázió tervezésekor a náci vezetés már a „zsidókérdés rendezését” is figyelembe vette, amikor felállította az Einsatzgruppen nevű alakulatot, amelynek a zsidók likvidálása volt a feladata. A halálbrigád az SS, a náci párt fegyveres szervezetének kötelékébe tartozott. Lengyelország lerohanását követően a nagyvárosokban gettókat és a vasútvonalak mentén koncentrációs táborokat alakítottak ki. Az európai zsidóság megsemmisítéséről, melyet eufemisztikusan csak „végső megoldásként” emlegettek, az 1942 januárjában tartott Wannsee-i konferencián döntöttek a náci vezetők. A holokausztként ismert népirtásban (a görög eredetű szó jelentése „tűzben elégő áldozat”, héber megfelelője a soá) 5 millió és 6 millió zsidó vesztette életét. Közülük hozzávetőlegesen minden tízedik magyar volt. Áder János köztársasági elnök ezért is nevezte 2014 áprilisában, a magyarországi deportálások hetvenedik évfordulóján a legnagyobb magyar temetőnek Auschwitzot. A holokausztnak a zsidók mellett mintegy kétszázezer – a nemzetiszocialisták által szintén alacsonyabb rendűnek nyilvánított – cigány, valamint homoszexuális, testi és szellemi fogyatékos is áldozatul esett. A koncentrációs központokban ugyanakkor a hadifoglyokat és a nácik politikai ellenfeleit is százezer számra gyilkolták le. Az Auschwitz (lengyelül Oswiecim) melletti megsemmisítő tábort Lengyelország lerohanása után, 1940-ben létesítette az SS egy régi kaszárnyában, eredetileg lengyel foglyoknak. A kezdetben munkatáborként is működő láger bejárata felett cinikus módon tábla hirdette német nyelven, hogy „A munka szabaddá tesz” (Arbeit macht frei). A törzstáborban és az 1942-ben a közeli Birkenauban (Brzezinka) létrehozott koncentrációs táborban építették fel az első gázkamrákat. Az első áldozatokat 1941 szeptemberében gyilkolták meg ciángázzal (cyklon-B), az iparszerű népirtás 1943 márciusában a holttestek elégetésére szánt négy krematórium üzembe helyezésével kezdődött meg. Auschwitz-Birkenau az európai zsidóság megsemmisítésének központjává vált, az oda érkezők 70-75 százalékára azonnali halál várt. A háború végén, amikor már közeledtek a szovjet csapatok, a gázkamrákat felrobbantották, a foglyok zömét legyilkolták vagy gyalogmenetben nyugat felé indították. A tömeggyilkosság bizonyítékait igyekeztek megsemmisíteni, ezért az áldozatok számáról a mai napig nincsenek pontos adatok. Az auschwitzi múzeum hozzávetőleg 1,3 millió főre teszi a haláltáborba deportáltak számát, akik közül mintegy 1,1 millió volt zsidó, de sok lengyel, roma és szovjet hadifogoly is volt köztük. A meggyilkolt, meghalt emberek száma legkevesebb 1,1 millió főre tehető. A Magyarországról odahurcolt zsidók száma meghaladta a 430 ezret, közülük 325-330 ezret azonnal kivégeztek a gázkamrákban, mintegy 25 ezren a későbbi szelekciók során vesztették életüket.