A fiatal grafikus első önálló kiállítása nyílt meg április negyedikén, Knights of Tinder néven. A rendkívül sejtelmes cím pontosan lefedi a művészi koncepciót: egy népszerű társkereső applikáció lovagjait láttam. A téma tehát a párválasztás egyik jellegzetesen korunkbeli részlete, az online társkereső oldalakra feltöltött profilképek. Ezeknek a képeknek a művészi újragondolásából jött létre ez a kiállítás. Mint kiderült, a képzőművészen kívül a kurátori feladatokat ellátó Gönczi Eliza számára is első kiállításról volt szó, így talán kicsit elnézőbben kezelhetjük az esemény apró hibáit.   A hely adottságaitól már a megnyitóbeszéd alatt sem tudtam tökéletesen elvonatkoztatni, bármennyire is szerettem volna. Az egyébként közösségi helyként, vagy még inkább kocsmaként működő Auróra fehérre festett szobája és annak foghíjas lambériája a megszokott fehér kockától olyan messze van, mint Nagyalásonytól Vlagyivosztok. Egy jól felépített, erős koncepció esetén talán ez kevésbé lett volna zavaró, ám a Knights of Tindernél kissé a DIY-hatást erősítette. A kiállított 18, egyenként 30x30-as kollázs mindegyike egy-egy Tinder-fotó parafrázisa, ugyanazzal a technikával mind: középen kézzel készített rajz, körülötte digitálisan létrehozott, a központi képre valamelyest reflektáló, színes minta. A képekről tizennyolc, férfiasságának teljében lévő srác néz ránk: van a fürdőkád és a vécécsésze között szivárványként feszülő, mezítelen testű férfiú, van ágyban fekve pénzzel pózoló úriember és van szégyenlősebb, banánjelmezben mutatkozó legény is. Semmiféle metafora vagy átvitt értelem nincs ezekben a képekben: ezeknek az embereknek ténylegesen ezek a profilképeik. Számomra a jelen-nem-lévő eredeti képek voltak a kiállítás legerősebb pontjai, mindegyik kép külön-külön egy kis egyedi műalkotás, furcsán érdekes önreflexió, online térben történő önmeghatározás. Az idézett Jane Austen-mondat az ő kálváriájukat foglalja össze: ezek az emberek mindenképp nőt akarnak maguknak szerezni, és a vagyonuk az online térben nem lehet más, mint a találékonyságuk. Viszont az ezekből készített, (kiállított, tehát) tényleges műalkotások az önreflexív mivoltukat teljesen elveszítették, emiatt kissé hiteltelen, de mindenképpen nagyon szórakoztató képgyűjteménynek tűnt, további ötlet, poén nélkül, amit megmutatsz egy unalmas péntek estén a barátnőidnek és jót nevettek rajtuk. Ezt az érzést tovább fokozta az, hogy a megnyitókon hagyományosnak számító bor-pogácsa kombinációból a pogácsát itt pattogatott kukoricára cserélték, amit én soha életemben nem fogyasztottam együtt, kizárólag tizedikben, amikor a barátnőimmel szerelmes filmeket néztünk és sírtunk.   Első kiállításként szerintem tökéletesen megállja a helyét egy éppen alakuló, fiatal grafikus esetében. Több szempontból is érdekesnek tartottam. Egyrészt tudomást szereztem egy eddig előttem teljesen ismeretlen szubkultúráról, a kreativitásukat a Tinderen kiélő férfiak köréről, másrészt megtapasztaltam, ahogy a tumblr-instagram-facebook háromszög valamelyikébe készült műalkotások miképp állják meg a helyüket egy hagyományosabb kiállítótérben. Harmadrészt pedig, annyi pattogatott kukoricát ettem, hogy aznap már nem vacsoráztam.   A kiállítás az április negyedikei megnyitó után egy hétig volt látható az Auróra közösségi házban.   ( Szerző. Móré Réka )