Verseskötettel köszönti születésnapján a Magvető Kiadó Bereményi Gézát, amelyben a szerző régi és új versei úgy találkoznak, „ahogyan Antoine szokott összeakadni Désirével a városban: régi ismerősök, örökös albérlők, korszakok között korszerűtlenül elmélkedő, önkéntes bohócok szólítják meg egymást”. Bereményi Géza egyedülállóan sikeres polihisztor, azonban ebben a cikkben filmrendezői és írói munkásságát nem méltathatjuk, de azért utóbbira visszatérünk még pár sor erejéig. Ha Bereményi Géza költői munkásságára gondolunk, eléggé el nem ítélhető módon a legtöbbeknek a Cseh Tamásnak írt szövegei ugranak be. Ha a szerzőséget vesszük, akkor kettejük közül az igazi géniusz Bereményi volt, aki nyilvánvalóan új fejezetet indított dalszövegeivel a magyar könnyűzenében, amelyeknek Cseh Tamás kiváló és hiteles előadója volt. Bereményi Géza másoknak is írt dalszövegeket, így például előszeretettel dolgozott színészlemezeken is. Dalszövegei közül jó pár szerepel ebben a verseskötetben. Természetes, ha felmerül az a kérdés, hogy több-e ez a kötet néhány kinyomtatott dalszövegnél, egyáltalán lehet-e ezeket a szövegeket versekként olvasni? Én nem szeretem, ha egybemossák a verseket és a dalszövegeket, mert ez két különböző műfaj, éppen ezért a versmegzenésítéseket sem annyira tartom szerencsésnek. Bereményi Géza esetében azonban más a helyzet, mert ő nem a Szenes Iván-i értelemben vett slágerszövegeket írt, hanem valóban szépirodalmi igényű versekkel dolgozott, amik történetesen zenével együtt is nagyszerűen működnek: ennek oka alighanem a szerzőpáros szimbiózisának kivételességében keresendő. Cseh Tamás egy olyan attitűdöt jelenített meg a magyar popzenében, ami addig hiánycikk volt: az intellektuális dalszerző szerepét hozta, aki formailag nagyon hasonlít a pol-beat énekesekre, csak amíg ők rosszul megformált konzervgondolatokat próbálták átvinni a közönségen, Bereményi Géza szövegei tűélesen szóltak a valóságról. A kötetben öt nagy részre vannak felosztva Bereményi versei: ezek közül a leghosszabb egyértelműen az első, az Egy ember élete című ciklus. A ciklus több mint 40 verséből gyönyörűen kirajzolódik egy életpálya a gyermeki emlékektől kezdve az albérletezésen és a nőzésen át egészen az időskorig. Bereményi apró epizódokból állítja össze ezt az életet, ő ugyanis soha nem a direkt történetmesélés híve volt. Érdekes, hogy hiába ismerhetjük a szövegek többségét innen-onnan, azért egészen más élményt nyújt kötetben olvasva, mint a dalszövegekként hallgatva. Ehhez hozzájárul a tördelés, amely nem minden esetben követi a klasszikus dalszerkezeteket, illetve az, hogy nem befolyásol minket a zene időnkénti repetitív jellege. Itt kanyarodhatunk el egy pillanatra Bereményi prózaírói énjére, amely nyilvánvalóan meghatározta kissé dalszerzői attitűdjét. Saját állítása szerint pályája kezdetén azért is volt bizonytalan, mert attól tartott, hogy túlságosan prózai alkat. Lehet, hogy éppen ez volt a kulcsa annak, hogy egy olyan magánmitológiát teremtett, amelyből valóban kirajzolódik egy ember élete. Megsüvegelendő teljesítmény. (Forrás: Librarius–Sallai, fotó: Socfest)