A rejtély, ami megválaszolatlan marad Egy biztosnak tűnő alaszkai felfedezés 1951-ben Otto Geist régész két epifízislemezt fedezett fel egy nagy emlős gerincéből Alaszka belsejében, Fairbankstől északra, egy Beringia néven ismert őskori régióban. Abban az időben az azonosítás logikusnak tűnt. A késő pleisztocénből származó megafauna csontok gyakoriak a területen, a csigolyák mérete pedig egy elefánt méretű állatra utalt. Így Geist a gyapjas mamuthoz (Mammuthus primigenius) rendelte őket, és az Alaszkai Egyetem Északi Múzeumában helyezte el, ahol több mint 70 évig archiválva maradtak.

A múzeum csak nemrégiben, az „Örökbefogadj egy mamutot” program keretében tudta radiokarbonos kormeghatározással meghatározni a fosszíliák korát. Az eredmény meglepő volt: a szénizotópok mindössze 2000-3000 éves kort mutattak. A probléma? A gyapjas mamutok nagyjából 13 000 évvel ezelőtt nagyrészt eltűntek, kivéve néhány elszigetelt populációt, amelyek körülbelül 4000 évvel ezelőttig fennmaradtak.

„Az Alaszka belsejéből származó, késő holocénből származó mamutfosszíliák lenyűgöző felfedezést jelentettek volna: a valaha feljegyzett legfiatalabb mamutfosszíliát” – írja Matthew Wooller, az Alaszkai Fairbanks Egyetem biogeokémikusa és kollégái. „Ha helyesek, ezek az eredmények több ezer évvel fiatalabbak lennének, mint a Kelet-Beringiában talált mamutokra vonatkozó legfrissebb... bizonyítékok.”

Mielőtt újraírnák a mamutok kihalásának történetét, a kutatók úgy döntöttek, hogy kétszer is ellenőrzik a csontok azonosságát. A stabil izotóp elemzések új nyomra bukkantak. „A radiokarbonos kormeghatározás és a kapcsolódó stabil izotóp adatok voltak az első jelek arra, hogy valami nincs rendben” – jegyzik meg a szerzők. A csontok szokatlanul magas nitrogén-15 és szén-13 izotópszintet tartalmaztak – ezek az izotópok sokkal gyakoribbak a tengeri állatokban, mint a szárazföldi növényevőkben, például a mamutokban. „Ez volt az első jelünk arra, hogy a példányok valószínűleg tengeri környezetből származnak” – magyarázza Wooller és csapata. A csontok fizikai megjelenése nem volt elegendő az egyértelmű azonosításhoz.

Mind a mamut-, mind a bálnaszakértők egyetértettek abban, hogy ősi DNS-re van szükség. Bár a nukleáris DNS túlságosan lebomlott volt, a kutatóknak sikerült kinyerniük a mitokondriális DNS-t. Ezt összehasonlították egy észak-csendes-óceáni simabálna (Eubalaena japonica) és egy csukabálna (Balaenoptera acutorostrata) DNS-ével. Az eredmény megerősítette a hipotézist: a csontok bálnákhoz tartoztak.

Bár a fosszíliák kilétét sikerült tisztázni, egy új fontos kérdés merült fel. „Bár e két példány rejtélyes radiokarbonos kormeghatározása megoldódott azzal a felfedezéssel, hogy a feltételezett mamutfosszíliák valójában bálnák voltak, egy ugyanilyen rejtélyre derült fény később” – mutatnak rá a kutatók. „Hogyan kerültek elő két, több mint 1000 éves bálna maradványai Alaszka belsejében, több mint 400 km-re a legközelebbi parttól?”

A csapat számos lehetséges magyarázatot javasol: bálnák, amelyek véletlenül hatoltak volna be a kontinens belsejébe ősi öblökön és folyókon keresztül – ezt a forgatókönyvet nagyon valószínűtlennek tartják; csontok szállítása őskori tengerparti emberek által, ezt a jelenséget más régiókban is dokumentálták, de Alaszka belsejében nem; egy lehetséges archiválási hiba, tekintve, hogy Otto Geist számos példányt gyűjtött és adományozott Alaszka különböző területeiről. „Végső soron ez a probléma soha nem oldódik meg teljesen” – írják Wooller és kollégái. „Azonban… ez az erőfeszítés sikeresen kizárta ezeket a példányokat az „utolsó mamutok” címre esélyesek listájáról.”

GyE.
Kép: Science Alert