Ha Steven Spielberg nem készített volna róla egy többszörös díjnyertes filmet, a német-morva vállalkozó, Oskar Schindler és közel 1200 zsidó kényszermunkás megmentése valószínűleg nem lenne a bátorság és a polgári felelősségvállalás világhírű példája ma. Szégyenletesen kevesen cselekedtek így a náci diktatúra alatt. Annál fontosabb tehát azoknak a bátor egyéneknek az emléke, akik felismerték a veszélyt, és kihasználták a lehetőségeiket életek mentésére – hiszen léteztek, még Ausztriában is.

Egyiküknek ünnepélyes keretek között emlékkövet avattak Felsőpulyán: 1940 és 1945 között a magyar Báró Rohonczy György Gedeonnak legalább 121 embert sikerült megmentenie a biztos halálba deportálástól azzal, hogy a közeli lakompaki náci gyűjtőtáborból egész családokat kért fel kényszermunkára a birtokára, így lehetővé téve számukra a túlélést, sőt, egyes esetekben később a szökést is.

A megmentettek kizárólag burgenlandi cigányok voltak, akiket a rasszista náci politika halálos üldöztetésnek tett ki. Már 1938-ban is be lehetett hívni a munkaképes cigányokat kényszermunkára, és alamizsnáért kellett robotolniuk útépítésekben, kőbányákban és katasztrófa elhárítási munkálatokban.

A diszkrimináció a következő években fokozódott: a romákat megfosztották szavazati joguktól, betiltották a „vegyes házasságokat”, valamint többek között a tömegközlekedés használatát, a nyilvános zenélést és az iskolába járást a burgenlandi roma gyermekek számára. 1940 novemberében Lakompakban létrehozták a „cigány fogolytábort”. Körülbelül egy évvel később megkezdődtek a deportálások a litzmannstadti (Łódź) gettóba.

Rohonczy régóta barátságban állt a környékbeli romákkal, akikkel a roma zene iránti lelkesedése révén ismerkedett meg. Amikor a tábort építették, Rohonczy a roma közösségen belüli baráti kapcsolatainak köszönhetően kezdettől fogva tudta, hogy ott életveszélyes körülmények között végeznek majd kényszermunkát.

Mivel a farmja ellátta az felsőpulyai kórházat élelmiszerrel, például tejjel, tojással és zöldséggel, a birtokot már 1939-ben a háborús erőfeszítések szempontjából létfontosságúnak minősítették. És mivel a farm fokozatosan elvesztette munkásait a Wehrmachtba való besorozásuk miatt, Rohonczy jogosult volt kényszermunkásokat alkalmazni. Ezt a jogot azonban nem emberek kizsákmányolására, hanem életek mentésére használta fel, ahogy Alexander Karazman helytörténész elmagyarázta.

Rohonczy, aki arisztokrata származásával és ehhez illő viselkedésével nagy tiszteletet szerzett a környéken, Karazman szerint jóval több embert kért a mezőgazdasági munkákhoz szükséges négy-öt munkásnál – és nemcsak férfiakat, hanem nőket és gyermekeket is. „Meglepő, hogy ez megtörtént – de nem szabad elfelejteni: nemesember volt, ékesszóló, valószínűleg elegánsan öltözött, és nyilvánvalóan meggyőző hatással volt a tábor

Birtokain Rohonczy tisztességes élelemmel és szállással tudta ellátni a családokat, így már nem fenyegette őket az elhurcolás veszélye. Az is bizonyított, hogy legalább 50, a birtokain mezőgazdasági munkásként foglalkoztatott roma át tudott menekülni a Horthy Miklós kormányzó által vezetett, rasszizmus nélküli Magyarországra. Bár írásos bizonyítékok nincsenek, vannak beszámolók arról, hogy Rohonczy legalább útmutatást nyújtott a menekülteknek Karazman szerint.

Az is bizonyított, hogy Rohonczy határozott fellépése legalább két másik férfit is arra ösztönzött, hogy megmentsék Romákat: az egyik Ernst Kautz birtokbérlő volt, aki Rohonczy példáját követve 1943-ban szintén felvette a kapcsolatot a tábor vezetésével, hogy munkásokat kérjen az ingatlanára – és végül négy teljes roma családot hozott magával, akik így túlélték.

Niczky László gróf, a báró vadászbarátja is, aránytalanul sok munkást kért a táborból üzleti tevékenységéhez, ezzel megmentve őket. Egyikük, a szemtanú Pápai Adolf, később arról számolt be, hogy 12 éves korában szerencséje volt „elhagyni a tábort, és a gróf vadászmesterénél, Niczky Lászlónál alkalmazásban állni a likvándi kastélyban”.


A náci hatóságok soha nem rótták fel nekik azt a tényt, hogy a három férfi a lehetőségeit és kiváltságait mások megsegítésére használta fel. Ezért a civil bátorságnak bizonyos esetekben figyelemre méltóan tág mozgástere volt. Valójában Rohonczyval semmi sem történt; csak a háború után tartóztatták le az oroszok arisztokrata származása miatt, de hamarosan szabadon engedték.

Idén volt a burgenlandi Felsőőrben történt szélsőjobboldali támadás évfordulója is: 1995. február 4-ről 5-re virradó éjjel egy rasszista feliratú, alattomos csapda négy fiatal roma halálát okozta: Horváth Ervint, Horvath Károlyt, Sarközit Pétert és Simon Józsefet. Csak két és fél évvel később azonosították az osztrák szélsőjobboldali Franz Fuchst elkövetőként.



„A gyilkosság két áldozatának nagyapja maga is rámutatott, hogy az erőszak a náci üldöztetés traumatikus élményeire emlékeztette” – áll az Osztrák Történelem Háza (hdgö) témában megjelent cikkében.

Ebben az összefüggésben felmerült a „profil” című hírmagazin 1995. március 6-i cikke is, amelyben Rohonczyt „a burgenlandi Schindlerként” jellemezték. Lánya, Eva-Maria Mayer-Rohonczy, aki maga is 1951-ben született, ma azt mondja, hogy nem emlékszik arra, hogy apja valaha is beszélt volna erről az időszakról. „Csak a „profil” cikk kapcsán értesültem arról, hogy mi történt a háború alatt.”

Gyerekként első kézből tapasztalta ezt a hálát: „Minden nap jártunk Felsőpulyára, és ott gyakran voltak olyan találkozások, amelyeket gyerekként nem értettem. Egy nő megfogta a kezét, megcsókolta, majd eltűnt. Megkérdeztem tőle: Mi volt ez? De soha nem mondta meg, hogy miért, vagy hogyan.” Amit azonban közvetített felé, az a segíteni akarása volt: „'Segíts, ha tudsz.' Ezt mindig belém sulykolta.”
stoffán