– Ha jól tudom, a magyar kultúra megőrzése és továbbadása nálatok családi vonás, mondhatni tehát, hogy beleszülettél ebbe az értékrendbe. Vissza tudsz emlékezni arra, hogy ez mikor kezdett számodra is tudatosan izgalmassá válni?

– A felmenőim édesanyám ágán több generációra visszamenően református lelkipásztorok voltak. Gyakori volt Erdély-szerte, hogy a lelkészek papi feladataik ellátása mellett néptanítók, a magyar művelődésnek, kultúrának elkötelezett népszerűsítői is voltak, igen gyakran a feleségeikkel egyetemben. Édesapám szobrászművészként egy másik világot, az alkotó ember szemléletmódját csempészte be a mindennapjainkba.

A gyerek egy jó ideig olyan, mint a szivacs. Azt szívja magába, amit a szülei, nagyszülei, tanítói és a környezetében lévő emberek szeretnek, s amit akarva vagy akaratlanul bele plántálnak. Én mindig hálával gondolok édesanyámra, azért is, hogy a magyar gyermekirodalmat, a mese- és mondavilágot, a népdalkincsünk alapjait építette be az életembe. Ennek kicsi gyerekként még köze sem volt az érdeklődéshez, csupán annyi történt, hogy ezt kaptam, ezekre a dallamokra altattak, ezeket a meséket hallgattam, vagy ezekkel a történetekkel ingerelték a fantáziámat. Ma már tudom, hogy ez adta meg az alapot, a mintázatot, ezért ebben a világban érzem magam otthon, és ehhez térek mindig vissza. Úgy tekintek a kulturális értékekre, mint fogódzkodókra. Ezeknek hála, ha kell, vaktérképen is el tudunk igazodni. Nem kell táncházasnak lenni ahhoz, hogy felismerjünk egy magyar népdalt bárhol legyünk is a világon, és arról rögvest eszünkbe jusson az otthon, a család, s ezáltal az is, hogy honnan jöttünk, s hová tartozunk. Elég egy dallam, egy illat vagy egy ismerős verssor, hogy látatlanban is felerősödjön az emberben a hovatartozás érzése. A kultúra tényleg olyan, mint a habarcs: összetart.

– Talán kevesen tudják rólad, de végzettségedet tekintve történész-régész vagy. Minek a hatására indultál el ezen a vonalon?

– 1990 nyarán, egy családi barátunk jóvoltából nagy lehetőséget kaptam. Bárdos Edith néninek, ma már nyugdíjas kaposvári régésznek köszönhetően a forradalom utáni első nyári vakációmat a Balaton-parti Zamárdiban, Európa legnagyobb avar temetőjének feltárásán tölthettem. Ekkor még tizennégy éves kiskamasz voltam, de az egyetemi évekig ez maradt a vakációs programom. Nagy dolognak számított, hogy pénzt kerestem, de keményen meg is dolgoztam érte. Sátortábor, ásó és lapát, napi több köbméter föld kitermelése, eltalicskázása, és legalább egy temetkezés szakszerű kibontása volt az elfogadható minimum. Igazi férfimunka volt az augusztusi kánikulában. Mindemellett egy gyönyörű szakma és hivatás gyakorlati alapjait sajátíthattam el, és rengeteg nagyszerű embert ismertem meg. Annyira elmélyültem ebben a csodálatos világban, hogy nem volt kérdés: ha nagy leszek, biztosan régész leszek.

– Nemrég téged választottak a nagymúltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület élére. Az elmúlt években számos kritika érte a szervezetet, sokan már temették, de legalább is a bizalmukat elvesztették benne. Nehéz periódus van az egyesület mögött. Miért vállaltad mégis, hogy az élére állsz?

– Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet ért kritikák túlnyomó részt abból származnak, hogy egy útkeresésben lévő, nagymúltú szervezet nehezen találja meg a helyét és a feladatait egy feje tetejére állt világban. Az idén 140 éves EMKE-t a kommunizmus alatt feloszlatták, de hála az elődöknek, ’91-ben sikerült újraalapítani. 1991 és 2025 között korábban soha nem tapasztalt változás következett be a társadalmi és kulturális életünkben, amelyhez egy országos szervezet - érthető okokból - nehezebben alkalmazkodik.
Újonnan megválasztott elnökként igyekszem feltérképezni a helyzetet és a lehetőségeket. Úgy gondolom, nem elégedhetünk meg azzal, hogy megtartjuk és folytatjuk azt, ami eddig volt, mert az nem lesz elég. Megoldási lehetőségeket kell keresni az új kihívásokra, de meglehet, hogy az EMKE létjogosultságának alapkérdéseit is újra kell gondolni és fogalmazni a sikeres továbblépés érdekében. Új feladatokat kell bevállalni, és megtalálni az eszközöket, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk változatlanul aktuális célokhoz. Az alapítók azért hívták életre az EMKE-t, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget erősítse, és a magyar kultúrát népszerűsítse. Ezek a célok ma is érvényesek, és a helyzetünk sem lett rózsásabb, mint volt 1895-ben vagy 1991-ben. Ezt a munkát sosem lehet lezárni, és azt mondani, hogy elértük a célt, itt vége, hiszen mindig újabb feladatok elé állít a holnapi nap.

– Sokszor sok helyen hangzik el, hogy a kultúra veszteséges, nem éri meg belefektetni. Bár a téma leginkább az anyagi oldalt figyelembe véve vetődik fel, de mi a helyzet ennek a lelki vonzatával? Te sokat tettél fel erre: mit gondolsz, megéri?

– Ha úgy vesszük, az életünk is veszteséges. Csomó pénzbe kerül, a végén pedig úgyis meghalunk, és nem viszünk magunkkal semmit belőle. Komolyra fordítva, tényleg az a fontos, hogy mit hagyunk magunk után, valamint az, hogy van-e egyáltalán, akire bármit is ráhagyni. Itt ismét a közösség a kulcsszó. Az embernek van egy személyisége. Nem túlzó a párhuzam, hogy a kultúra képezi a nemzet személyiségét. Ha ez a személyiség silány, akkor gyenge a nemzet is, ha a kultúránk gyengül, gyengül a közösség is. Gyakran emlegetik a Churchillnek tulajdonított anekdotát: állítólag feltevődött az angol parlamentben, hogy a háborús kiadások miatt egy időre meg kéne vonni a kultúrára szánt pénzeket. Erre Churchill azt válaszolta, hogy: Uraim, akkor miért háborúzunk? Ez a lényeg. Ezért éri meg. Ha nincs minőségi kultúra, akkor mi marad? Nem beszélhetünk többé sem magyarságról, sem nemzetről, sem közösségről. Lecserélni a népmeséink sárkányát Shrek-re? Megéri? Nem lesz három királyfi, csak hét törpe. Ha gyengül a kötőanyag, előbb-utóbb minden meglazul és szétesik. Én ezt a világot nem szeretném megélni. Szívvel-lélekkel teszek azért, hogy a gyerekeimnek se kelljen.
(Sgy)