Nem kis önérzetességgel állapította meg eleinkről szólva Cserei Farkas, hogy „testi vétkeknek szennyével őket mocskolni” nem lehetett. Pedig a paráznaság már az ő idejében is létezett, és e tekintetben a székelyek sem voltak katolikusabbak a pápánál. Ezt egyébként maga a nagyajtai előnevű, de csíkrákosi születésű (1719) bölcselettudor is elismeri közvetve, hiszen a tizenkét évvel a halála után, 1800-ban kiadott, A magyar és székely asszonyok törvénye című gyűjteményében részletesen tárgyalja ezt a kérdéskört. Tehát az ő korában, no meg annak előtte is elő-előfordult oly dolgokra való vetemedés, „melyekből nem egyéb hasznukat, hanem erejüknek romlását, elméjüknek homályosodását, bátor szívűknek félelemre való hanyatlását várhatták” elkövetői (némileg aktualizált helyesírással idézzük, nehogy félreértse valaki). Még akkor is, ha „kivált fehérnépeinknek régi szép öltözetében rést sem lehetett találni, melyen a feslettségnek csak tekintetei is beférkőzhettek volna tisztátalan gondolatokban való mulatozásokra.” Márpedig ilyen rések időnként keletkeztek, másképp nem kellett volna szabályozni a vele járó büntetéseket. Ez utóbbiak tükrében Csereit manapság minden bizonnyal hímsovinisztaként bélyegeznék meg, hiszen sokkal nagyobb, egyenesen a „legutálatosabb véteknek” tartja az asszonyok házasságtörését férjeik megbicsaklásához képest, és ezért szerinte az elbírálásuk sem az egyenjogúság elvén történhet.
Ezt szépen meg is magyarázza, mondván, „nagyobb és több rosszak szoktak az országban történni az asszonyoknak e színű gonoszságai miatt, s gyalázatosabb is az ő feslettségüknek emlékezete, mint a férfiakénak. Emellett kára is a férfinak és megbántódása sokkal keservesebb az olyan idegen közösülésből, mint az asszonynak: mert a férfi, ha botlik is, azzal felesége magván idegen gyümölcsöt nem készít; az asszony pedig férjének igaz magvát más idegennel egybezavarja, s ha foganni talál, kétségessé teszi, melyiktől esett az, férjétől-e vagy attól, kivel ő magát gonoszul megismertette.” Ez a logikai okfejtés aztán napjaink azon székely viccében is visszaköszön, miszerint ha férfiember valahol ganéba lép, az könnyedén lemosható a csizmájáról, de ha netán a csizmájába kerül „idegen” szenny, azt többé nem akaródzik felhúzni a lábára. Régi törvényeink aprólékos ismerője már-már nosztalgiázva idézi fel azokat az időket, amikor „élőfák közé vitték a házasságtörő asszonyt, s azoknak tetejét meghajtván odakötözték oly módon, hogy mikor felbocsátották, ott helyben a maguk állásába visszasiető fáknak sebessége miatt négy darabbá kellett szakadnia.” Vagy ha nem találtak alkalmas fákat a „felcsapatásra”, akkor „lovak farkára is kötözték, s úgy szaggattatták néggyé.” Nem ő említi, de 1602-ben – „másoknak példájokra és tanúságokra” – egy házasságtörő asszonyt zsákba varrva dobtak vízbe szabályos bírói ítélettel Kolozsváron.
Ez is azt igazolja, hogy a paráznaság, a házasságtörés vélhetően egyidős magával a házasság intézményével, vagyis – amiként a mondás tatja – a kurválkodás a civilizált emberrel. Hiába léptek fel ellene a legnagyobb szigorral, ez nem alakult másként Erdélyben, Székelyföldön sem.
Cégéres vétkek Már Bethlen Gábor fejedelmünk idején az 1619-es fehérvári országgyűlés a cégéres vétkek közé sorolja a házasságtörést, amiért elkövetőjének – akárcsak a gyilkosoknak! – halállal kell lakolnia, a nőtlen paráznákat pedig megvesszőzték. Az 1640. évi országgyűlésen ezt ugyan megpróbálták annyival enyhíteni, hogy „ha nőtlenek egymást elveszik, meg ne pellengéreztessenek”, ám I. Rákóczi György a református egyház hatáskörébe utalta annak eldöntését, „kinek kedvez, és kinek nem.” Az 1658-ban kiadott, Approbatae Constitutiones néven közismert erdélyi törvénygyűjteménybe végül ez a változat került be: A nős parázna személyek halállal büntettessenek, a nőtlenek pediglen ne bírsággal, hanem vesszővel... és annak utána ecclesiát követni tartozzanak... de ha egymást elveszik, meg ne vesszőztessenek, hanem ecclesiát tartozzanak követni.” Az eklézsiakövetés abból állt, hogy a fekete kendővel letakart vétkesnek, miután két héten át minden reggeli és esti prédikáció idején ott állt a templomajtóban, a vasárnapi istentisztelet alatt az e célra rendszeresített fekete széken kellett ülnie vagy „szégyenkövön” állnia a templomban, hangosan bevallania a bűnét, érte bűnbocsánatért esedeznie. A közösség színe előtti vezeklés eme formájának kötelező jellegét II. József eltörölte ugyan, de – amint a jogi néprajzban jártas Tárkány Szűcs Ernő írja a Magyar néprajzi lexikonban – még a múlt század derekán is alkalmazták Erdély némely vidékein. Sőt, nem nyilvánosan ugyan, és némileg egyszerűbb formában, pénzbüntetéssel összekapcsolva, ma is szokásban van! Aki ennek nem vetette alá magát, azt mind az egyházból, mind a közösségből kiközösítették. Barabás László néprajzi gyűjtőnek még gyermekkorában mesélte egy idős presbiter, hogy „élt Siklódon egy Eszter nevű híres parázna nőszemély. Ki volt az egyházból teljesen közösítve. Előbb eltiltották az úrasztalától, majd eltiltották a templomba járástól. Azután ítéletet hoztak, ha így viselkedik, haját levágva kikergetik, kiűzik a faluból.” Itt jegyezzük meg, hogy a 18. század végi jogértelmezésben a paráználkodót (férjes asszonyt, özvegyet, házasembert) azért igyekeztek megkülönböztetni „a testével rútul kereskedő” szajhától vagy bujálkodótól.
Az utolsó erdélyi (európai?) boszorkányégetés Marosvásárhelyen volt 1753-ban, amikor Farkas Borbála szenvedett kínhalált máglyán. A régi falutörvényeket, periratokat böngészve szembeötlik, a paráznaság vétke nem egyforma súllyal esett latba, ha nők, illetve férfiak követték el, pedig a „nincsen kurva lator nélkül” aforizma bizonyára nem új keletű. Ezzel magyarázható eme bűncselekmény fogalmának a boszorkánysággal való keveredése is, ugyanis a teremtés koronájáról nem lehetett olyasmit feltételezni, hogy magától csak úgy kalandba bocsátkoznék, ha nem valamiféle bájitallal, titkos trükkel veszik rá arra, akarata ellenére. Aztán könnyebb volt valakit máglyára küldeni, mint a másik fél esendőségét firtatni, mint történt az – vélhetően utoljára – 1753-ban Marosvásárhelyen. Schram Ferenc néprajzkutató a boszorkánysággal vádoltak számát 1500–1600-ra becsülte a Magyar Királyság területén, és mintegy harminc százalékukat meg is égették; 500–800 közöttire tehető azoknak a száma, akinek az iratai még nem ismeretesek. A boszorkányüldözés 1565–1756 között érte el tetőpontját, amikor 554 egyént fogtak perbe, 151 sorsáról semmit sem tudunk. A fennmaradó 403 vádlott közül legalább 169 végezte máglyán az életét, 23-at lefejeztek, egyet vízbe fullasztottak, ugyancsak egyet pedig agyonvertek. A többieket részint kiűzték a megyéből, részben felmentették. Az írott forrásokban fennmaradt legrégibb boszorkányper Kolozsváron folyt le 1565-ben, de a szöveg fogalmazása arra enged következtetni, hogy voltak előzményei: a boszorkánysággal vádolt Botzi Klára megégetését ugyanis a „szokott helyen” rendeli el a tanács. Háromszékről már az 1608-as esztendőkből is találunk boszorkányokra vonatkozó utasításokat, az utolsó székelyföldi boszorkányperre vonatkozó adatok Zetelakáról származnak 1766-ból. Ezt követően báró Bruckenthal Sámuel, Erdély kormányzója kieszközölte, hogy a jövőre nézve az ily perekben végrehajtás előtt a bécsi udvarhoz lehessen fellebbezni. A csíkszentimrei Szakács Katáról is azt állították 1702-ben, hogy „boszorkányol és paráználkodik”, Sepsibodokon egy máshonnan odaköltözött jobbágyasszony bolondította meg férfiakat valamiféle bájitallal, legalábbis az ellene felhozott vádak szerint – derül ki az Imreh István által összegyűjtött székely falutörvényekből. Az ugyancsak háromszéki, egyébként nemesi ranggal büszkélkedő Benkő Anna bűne csupán annyi volt, hogy elvált asszonyként hagyta a nős Apor József uramat nála vigasztalódni, mégis mekkora perpatvar kerekedett ki ebből az 1750-es években! Négy helyszínen (Kovászna, Karatna, Peselnek, Altorja) 316 tanút hallgattak ki, akiknek 34 kérdést tettek fel a báró Apor Péter, a Metamorphosis Transsylvaniae szerzője által családi érdekből indított eljárás során. A kor normái szerint nem föltétlenül erkölcsös életvitelt folytató vádlottat előbb börtönbe vetették, mondván, csakis boszorkányos praktikákkal csavarhatta el Háromszék főkirálybírája fiának fejét, végül felmentették. Persze előfordult olyan is, amikor az asszony tényleg rászolgált volna, no nem a tűzhalálra, de egy keményebb feddésre mindenképp.
(Forrás: Székelyhon.ro → https://szekelyhon.ro/aktualis/paraznasag-bujasag-hazassagtores-a-regi-szekelyeknel) Fotó: Kocsis Károly