Történelmi fordulatot hozott, hogy 2015-ben helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat Havanna és Washington között, s idén márciusban, 90 év óta először, amerikai elnök látogatott a karibi szigetországba. Barack Obama és Fidel kézfogása idén nem jött létre, ezt sem az amerikai elnök, sem a legendás kubai vezető nem szorgalmazta. Azonban a hosszú mosolyszünet megtört a két ország között. Többször is halálhírét keltették Fidel Castrónak, a kubai vezető azonban átvészelte a súlyos betegséget. Ha nagyon gyenge is, hajlott hátú, megőszült de a színfalak mögötti szerepéről, mai befolyásáról valójában keveset tudni. Fidel 2015-ben kezet fogott Ferenc pápával, de jobbára, nagy ritkán, csak latin-amerikai baloldali vezetők találkozhattak vele személyesen. Idén, az Obama-látogatást követően azonban kétszer is megjelent a nyilvánosság előtt: egy venezuelai delegációval elment egy iskolába, amely öccse, Raúl elhunyt feleségének, Vilma Espínnek a nevét viseli. S ami még nagyobb szenzáció volt, Fidel – 1997 óta először – újra felszólalt a Kubai Kommunista Párt kongresszusán, méghozzá éppen április 19-én, a Disznó-öbölbeli amerikai invázió évfordulóján. Az egykori Líder Máximo itt is ugyanazt az üzenetet hangsúlyozta: Kuba nem adja meg magát, a rendszer eszméi fennmaradnak. Fidel a pártkongresszuson azt mondta, sosem gondolta, hogy megéri a 90. évét, s ideje lassacskán lejár. Ez az utolsó alkalom, amikor megszólalok ezen a fórumon – közölte Fidel Castro. Raúl Castro idén júniusban töltötte be a 85. évét. A Castro-korszaknak így lassan az utolsó fejezetét írják. Az idősebbik Castro-fivér történelmi szerepét ellentmondásosan ítélik meg, de kétségkívül a XX. század kiemelkedő személyiségei között tartják számon. Karizmatikus vezető, forradalmár, magával ragadó szónok, aki másfelől kíméletlenül leszámolt vetélytársaival, ellenfeleivel, a másként gondolkodókkal. Vezetésével a karib-tengeri szigetország, amely sokáig az amerikai maffia kedvenc szórakozóhelyeként szolgált, tényleges súlyánál jóval nagyobb szerepet játszott a nemzetközi porondon. Fidel – egy gazdag galíciai, Spanyolországból bevándorolt farmer fiaként – házasságon kívül 1926-ban megszületett. Csak hatéves korában keresztelték meg, apja a jezsuitákhoz küldte tanulni, előbb Santiago de Cubába, majd Havannába, a Belén-kollégiumba. A tanulás mellett a sportokban is jeleskedett. Jogot végzett a Havannai Egyetemen, s már akkor bekerült az újságokba egy beszéde, amelyben Ramón Grau elnököt ostorozta a korrupció és az erőszak miatt. Részt vett a diákmegmozdulásokban. Évfolyamtársa, egy gazdag kubai család lánya, Mirta Díaz Balart lett a felesége, három hónapra New Yorkba utaztak nászútra. Belépett a baloldali populista Kubai Néppártba. Néppárti színekben képviselői helyért indult volna 1952-ben, csakhogy időközben Fulgencio Batista tábornok katonai puccsal magához ragadta a hatalmat, elhalasztotta a választásokat, s a baloldali ellenzék üldözésébe kezdett. Castro a Batista-rezsim megdöntésére szervezte első felkelését Oriente tartományban, 165 embert toborzott egy reménytelen akcióra, a jól felfegyverzett katonai bázis, a Moncada-laktanya elfoglalására. A lázadás elbukott, Castrót 122 társával együtt bíróság elé állították Santiago de Cubában. Fidel saját védelmét látta el, ott mondta el híres beszédét. A történelem fel fog menteni – mondta akkor Fidel. Castrót 15 évre ítélték, de amnesztiával két év múlva szabadult. Amikor újabb letartóztatási hullám indult, a Castro-fivérek Mexikóba utaztak, ott találkoztak össze a fiatal argentin orvossal, Ernesto „Che” Guevarával, s ott kezdték szőni a terveket az Amerika-barát kubai kormányzat megdöntésére. Mexikóból indultak egy lerobbant jacht, a Granma (Nagymama) nevű hajó fedélzetén, 81-en Kuba partjai felé. A partraszállás rosszul sikerült, súlyos veszteségeket szenvedtek, de az életben maradt 19 ember elindította gerillaháború mégiscsak győzedelmeskedett. A „szakállasok” 1959. január 1-én bevonultak Havannába, Batista még szilveszter éjszakáján elmenekült. Noha Washington elismerte az új kubai vezetést, a kapcsolatok gyors ütemben romlottak. 1959 áprilisában Fidel Castro még tárgyalt Richard Nixon alelnökkel Washingtonban, de az amerikai kormányzatot aggasztották a kubai tervek, az agrárreform, s különösképpen az amerikai tulajdon kisajátítása. Az Egyesült Államok fokozatosan kereskedelmi embargót vezetett be a szigetország ellen. 1960. október 19-én leállították a Kubába irányuló amerikai exportot, s 1961. január 3-án Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Havannával. Kuba a szovjet olajszállításokra kezdett támaszkodni. Még Dwight Eisenhower elnök hagyta jóvá a CIA segítségével szervezett Disznó-öbölbeli partraszállást, de már John F. Kennedy hivatali idejében, 1961 áprilisában zajlott az akció. A kubai emigránsok támadása kudarcot vallott. Ezt követően – több mint két évvel a hatalomátvétel után – deklarálta Castro, hogy Kuba megvédi „szocialista forradalmát”. Az 1962-es kubai rakétaválság idején került a világ talán legközelebb egy pusztító atomháborúhoz. Egy U–2-es amerikai felderítőgép készített felvételt arról, hogy szovjet rakétabázis építését kezdték el Kubában, alig 90 mérföldre Floridától. J. F. K. október 22-én riadóztatta a világot, Kubát haditengerészeti blokád alá vonták. Idegtépő napok után jött létre a háttéralku, Moszkva visszavonta a szigetre telepített rakétákat, cserében Washington amerikai ballisztikus rakétákat vont ki Törökországból. Jimmy Carter elnöksége idején kissé enyhült az amerikai–kubai szembenállás, érdek-képviseleti irodákat nyitottak a két országban, ám 1980-ban újabb mélypont következett. A kubai Marielből csónakosok áradata indult, mintegy 125 ezer kubai kért menekültstátuszt az Egyesült Államokban. Ronald Reagan tovább szigorította az embargót, utazási korlátozásokat vezetett be. A Szovjetunió összeomlása nyomán Kuba gazdasága is bedőlt, az egyoldalú cukortermelésre berendezkedett államnak újra kellett építenie kapcsolatrendszerét, s megint a túlélés volt a tét. Bill Clinton második hivatali idejében enyhített az utazási korlátozásokon, de a kapcsolatok normalizálása nem jött szóba, bár Castro és Clinton 2000-ben az ENSZ millenniumi csúcstalálkozóján kezet rázott egymással. 2002-ben Carter volt amerikai elnök látogatást tett Havannában, míg George W. Bush hivatali idejében ismét befagytak a kapcsolatok. Barack Obama 2009-től kis lépésekkel enyhített a korlátozásokon. 2013 decemberében, Nelson Mandela temetésén kezet fogott Raúl Castróval, s végül a Vatikán közvetítésével tették meg a nagy lépést: 2014. december 17-én bejelentették, hogy rendezik a kapcsolatokat. 2015. július 20-án helyreállították a diplomáciai viszonyt, augusztusban John Kerry külügyminiszter jelenlétében húzták fel újra az amerikai zászlót a havannai amerikai nagykövetség előtt, a Malecón tengerparti sétányon. Idén az Obama-házaspárt sztárként fogadták a kubaiak Havanna utcáin. (Igaz, Kuba fő elvárása – az embargó feloldása – az amerikai kongresszus hozzájárulásától függ, s az is valószínűtlen, hogy belátható időn belül Washington feladná Kuba területébe beékelődő bázisát, Guantánamót.) A diplomáciai fordulat már a legendás kubai vezető, Fidel Castro közreműködése nélkül zajlott. Fidel 2006-ban súlyos hasműtéten esett át, előbb ideiglenesen, majd 2008-ban végleg lemondott minden posztjáról öccse, az addigi védelmi miniszter javára. Míg Fidel nem akart hallani sem politikai, sem gazdasági nyitásról, Raúl elnökként pragmatikusabban állt a dolgokhoz, tudomásul vette, hogy elkerülhetetlenek a változások. Így beindult egy bátortalan reformfolyamat, noha az ötmillió munkaképes kubainak még mindig kevesebb, mint negyede dolgozik a magánszektorban. A kapcsolatok helyreállítása óta megugrott az amerikai turisták száma, s több mint 150 ezer kubai–amerikai látogatott az anyaországba, hogy lássanak még valamit az 1950-es években megrekedt, omladozó, régi Havannából. A turisták már használhatják hitelkártyáikat a szigetországban, s rövidesen megindulnak a közvetlen légi járatok is. A kubaiak számára engedélyezték a mobiltelefont, az internet-hozzáférést. A politikai nyitás azonban még várat magára, az egypártrendszerből egyelőre nem enged a havannai vezetés sem. Raúl Castro Obamával tartott sajtóértekezletén cáfolta, hogy lennének politikai foglyok, emberi jogi aktivisták azonban tavaly és idén is több száz őrizetbe vételről, emberi jogsértésről számoltak be. A kubai elnök azt ígéri, 2018-ban leköszön az elnökségről, s átadja a stafétabotot az új generációnak. Nagy kérdés, onnantól merre vezet Kuba útja. (Forrás: Népszava–Esti Újság)