A bombasztikusnak, gigának, a világ legvalamilyenebbikének beharangozott kiállítások (koncertek, előadások stb.) mindig gyanúsak. Ezúttal viszonylag visszafogottan csak „a világ legnagyobb utazó űrgyűjteményeként” aposztrofálták a szervezők a Gateway to Space című tárlatot, amely a világ hat városát már megjárta, és január 15-től március 15-ig Budapesten, a Millenárison várja az űrkutatás iránt érdeklődőket. Egy biztos, nem a szegény családoknak szervezték a kiállítást, hisz egy négyfős család 12000-forintért léphet be a szentélybe, ami borsos árnak tűnik elsőre. Igaz, az élmény felejthetetlen. Sajnos engedmény nincs. Egyelőre egyetlen egy politikusnak, illetékes minisztériumnak és állami cégnek sem jutott eszébe, hogy mondjuk az iskolák ingyen látogathassák a kiállítást, meg az ovisok netán. A nagycsaládosokról nem is beszélve.    Kettős űrutazás És ugyan ki ne érdeklődne az emberiség legnagyobb kalandja, a világűr meghódítása iránt? A témájával tehát biztosra megy a NASA és az űrutazás történetét feldolgozó tárlat, a kérdés tehát az, hogy megtalálták-e annak megfelelő formáját. Közhely, hogy ma már egy kiállítás csak akkor nevezhető korszerűnek, ha az az ismeretátadáson, szemléltetésen túl tele van interaktív, a látogatók aktivitására építő tárgyakkal, állomásokkal. A Gateway to Space összeállítói (a US Space and Rocket Center, illetve a budapesti tárlatnak a Future Exhibitions Group munkatársai) ezzel tisztában is vannak, mégis maradt némi hiányérzetünk ezzel kapcsolatban. A kiállítás döntő része bár nagyon látványos, de mégiscsak a hagyományos szemlélő-befogadó attitűdre épít, amely lépésről lépésre tárja elénk az űrutazás történetét az űrrepülést megálmodók fantáziálásaitól az első űrutazásokon a holdra szálláson át napjainkig. Sőt a végén újra a fikciók birodalmáig jutunk, ahol – a tematikából kissé kilógva – a kétméteres Darth Vader demonstrálja, hogy amint az emberi álmodozás volt az űrutazások motorja anno, ma például a Star Wars világa tágítja az emberi képzelet határait. A kiállítás másik része viszont egy igazi élményterem, ahol különböző szimulátorokon keresztül tesztelhetjük, milyen pilóták lehetnénk, belekóstolhatunk az úgynevezett zéró gravitációs géppel az űrbéli létbe, illetve abba, hogy milyen az űrben szerelni és milyen nehézségekkel kell ott megküzdeni. Egyszóval a gyerekek imádni fogják a kiállítás végét (főleg, ha a szervezők valahogy korlátozzák az egy időben a teremben lévők számát), de elképzelhető, hogy unni fogják az odáig vezető utat. És nem lennénk meglepve, hogy ha ugyanez igaz volna a felnőttek egy részére is. Jó lett volna, ha szemléltetés és az interaktív feladatok keveredtek volna, és nincs ennyire szétválasztva a tárlat két részre. Visszatekintés a Földre Pedig a tematika nagyon ötletesen épül fel. Mindjárt az elején egy sötét folyosóba lépünk be, amelynek közepén a Nemzetközi Űrállomás kupoláján át a világűrből tekinthetünk a Földre néhány eredeti felvételen keresztül. „Planet Earth is blue, and there's nothing I can do” – ahogy a héten elhunyt David Bowie énekelte. Ez meglepő, lenyűgöző élmény. Talán még ütősebb lett volna, ha itt nem eredeti, rossz felbontású képet látunk a „fülkéből”, hanem egy sokkal jobb minőségűt. Ez azért ma már nem olyan megvalósíthatalan, és gondoljunk bele, a mai látogatók a Gravitáció, vagy a Mentőexpedíció képi világához szoktak. Az alagútból kilépve Jules Verne Utazás a Holdba című regényének elképzelt – ágyúból kilőtt – töltény alakú „rakétája” uralja a teret. Körülötte pedig sok más, az űrutazásokat megelőző, de azokat végül is előkészítő fikciós tárgyakat is felidéz a tárlat, mielőtt áttér az amerikai és szovjet űrverseny bemutatására. Ami, ugye, állatokkal kezdődött: a szovjetek Lajka kutyát lőtték fel próbaképp, az amerikaiak pedig főemlősöket. Nem tudom, hol voltak az állatvédők, amikor például a kísérleti majomkiképző kabint megépítették: egy rácson keresztül beleshetünk, és elképzelhetjük, milyen volt a kis csimpánznak egy szűk cellában megtapasztalni a súlytalanságot. Magyarok a Hold-utazásban A kiállítás azoknak a jelentős pillanatoknak a gyűjteménye, amelyek örökre nyomot hagytak az emlékezetünkben, mint az első Szputnyik (másolata), az első űrutazás (itt megcsodálhatjuk például, milyen ruhában indult Jurij Gagarin az űrbe), mint az első lépés a Holdon vagy a Nemzetközi Űrállomás beüzemelése. A kiállított tárgyak sokfélék, de leginkább másolatok, kicsinyített makettek: műholdak, rakéták, űrhajózási eszközök, a visszatéréshez használt űrkapszulák, szkafanderek (ebből van egy eredeti is). Ezek mellett általában bemutatják a korabeli tévéközvetítéseket is. Egy idő után azért már kicsit ellaposodik a dolog, de szerencsére ilyenkor belefutunk egy-két más típusú érdekességbe. Ilyen például a Lunar Roving holdjáró eredeti méretű másolata (az eredeti járművek most is a Holdon vannak), amelynél dagadhat a honfiúi kebel is is, hiszen – mint a sajtóbejáráson Mike Flachbarttól, a US Space and Rocket Center munkatársától megtudtuk – a jármű kerekének speciális abroncsmintázata magyar műszaki megoldás eredménye. (Naná, hogy a magyaroknak köze volt a holdra szálláshoz is!) Fogjál Holdat! A tárlat közönségkedvence lesz valószínűleg az a holdkőzet, amit nem csak megtekinthetünk, hanem egy kis lyukon keresztül meg is érinthetünk. (Reméljük, nem számít spoilerezésnek: szerintünk kb. olyan, mintha egy műmárványt simogatnánk.) Ezt egyébként nem ember hozta, hanem egy holdfelszínbe csapódó aszteroida pöckölte el egészen a Szaharáig. Nagyon érdekes élmény belépni az eredeti méretben felépített MIR űrállomásra, ahol pusztán attól, hogy kicsit megdöntötték, kissé szédülünk, de ettől valóságosabbnak is érezzük. Milyen jó lett volna, ha itt is, mondjuk, be lehetne ülni a székekbe. Ahogy nagyszerű látvány az űrrepülő pilótafülkéje, de mennyivel jobb lenne, ha abba építették volna be az interaktív részben kipróbálható szimulátort, amivel megpróbálkozhatunk leszállni. Igaz, nyilván nekünk itt sem ment volna. WC az űrben A kiállítás „passzív” részéből még mindenképp kiemelnénk azt a két vitrint, amelyben az űrhajósok ételét, italát mutatták be. Hát, mit mondjunk, a pürék, tubusok és zacskós izék után szerintünk nincs az az űrhajós, aki a magyar menzareformra panaszkodna. Azt is láttuk, hogy az amerikai asztronauták számára azt is megoldották, hogy hozzájussanak a betevő Coca-Colájukhoz a Föld körüli pályán. Továbbá, nem messze ettől, fény derül arra a sosem tárgyalt kérdésre is, hogy hogyan végzik a szükségüket az űrhajósok az űrben, a súlytalanságban. Képzeljünk el egy sokkapaszkodós angolvécét, amit egy porszívóval kereszteznek. Az – amúgy most évekre bezárt – Közlekedési Múzeum jóvoltából a budapesti kiállításon van egy terem az űrprogramok magyar vonatkozásainak is. Maga Farkas Bertalan, a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság Hőse is rácsodálkozott például arra a kapszulára (illetve a mására) a sajtóbejárás előtt, amivel ő maga ért Földet 1980-ban Dzsezkazgan városától 140 kilométerre.   Zéró gravitáció Végül a nemzetközi űrállomás folyosóján áthaladva jutunk be a „kiképző” terembe. Várhatóan itt fognak torlódni a látogatók, hiszen ki ne akarná kipróbálni az F18-as vadászrepülőgép- és űrsikló-szimulátorokat, vagy a súrlódásmentes környezetben való mozgás érzetével megismertető, űrsétát modellező zéró gravitációs berendezést. De a bátrabbak sorba állhatnak az – 1960-as években az első, emberi részvétellel végrehajtott amerikai űrprojekt, a Mercury-program űrhajósainak kiképzéséhez használt – 360 fokos giroszkópnál is, amiben egy ülésbe beszíjazva megpörgetik az embert az x, y, és z tengelye körül egyszerre. Reméljük, hogy a tárlat bátorítani fogja a magyar fiatalokat, hogy minél többen lépjenek Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós nyomdokaiba – mondta a tárlatot bemutató Mike Flachbart, az amerikai űr- és rakétamúzeum munkatársa. Ehhez az kell, hogy sok gyerek jusson el a tárlatra. (Felnőttjegy 3600, gyerekjegy 2400 a hétvégére.) A mai KLIK-időkben nyilván sci-fi elképzelni, hogy iskolai csoportoknak tegye lehetővé az állam ezt az élményt. De végül is, Verne Gyula korában is sci-fi volt a holdra szállás. (Esti Újság–HVG)