P. (64) számára csütörtökön van a nagymama napja. Két unokájáról gondoskodik, egy öt- és egy hétévesről. Régebben dolgozott is. „Túl sok lett nekem” – írta válaszul közösségi felhívásunkra . Május óta csökkentett munkaidőben dolgozik, és az év végén nyugdíjba vonul. Alig várja: „Akkor a bébiszitterkedés már nem lesz stresszforrás, és sokkal rugalmasabb leszek.”

Schnüggerli, a közösség tagja így írja le, milyen kimerítő tud lenni a bébiszitterkedés: „Egy egész napos bébiszitterkedés után este teljesen kimerült vagyok, és már fél 9-kor elalszom a tévé előtt.” A program gyakran tartalmaz: „Játékok, úszás vagy kézműveskedés – imádom.”

Szeretni az unokáidat, és kiégni a bébiszitterkedéstől? Úgy tűnik, tökéletesen összeillik. Roger (78) és Hanni (75) az együtt töltött időt „életelixírnek” nevezik, még akkor is, ha néha „meglehetősen kimerültek”.

Marianne Leber (64) szintén eléri időnként a határait, amikor unokáira vigyáz. Ő maga is nagymama, de családi ügyekben más nagyszülőknek is ad tanácsot. Leber unokái a közelben laknak. Ez lehetővé teszi számára, hogy kapcsolatot építsen ki velük, kapcsolatban maradjon a lányaival, és úgy támogassa őket, ahogyan ő is szeretné, ha őt támogatnák. „Energiát ad nekem, hogy nézem, ahogy felnőnek.”

Leber tiszta örömöt talál a kiabálásban, ugrálásban, szökdécselésben és verekedésben. „De aztán gyorsan túl hangossá vagy veszélyessé válik számomra a lakásomban.”

„Sok nagyszülő örül, hogy szükség van rájuk. Pontosan emiatt könnyen elveszítik a saját energiaszintjüket” – mondta René Setz szociális munkás és nagypapa-tanácsadó a 20 Minutennek. A kérdéssel a tanácsadási ülésekről és a Berni Kantoni Anyák és Apák Tanácsadó Szolgálatának nagyszülői csoportjából ismeri a helyzetet.

Setz szerint a túl sok nem határozható meg a gyermekfelügyelettel töltött napok konkrét számával. Vannak nagyszülők, akik idős szüleikről is gondoskodnak , míg mások továbbra is dolgoznak. Már egy plusz unoka is kimerültséghez vezethet egy korábban működő munkamegosztásban.

Egyszerűen nemet mondani? Setz szerint a kötelességtudat és a félelem gyakran akadályozza a családokat. Vannak, akik félnek a vitáktól vagy az unokáikkal való kevesebb kapcsolattól. Mások tudják, hogy gyermekeiknek további gyermekfelügyeletet kellene fizetniük.

S. (35) elmagyarázza, mennyire kétségbeesetten szükségük lehet a szülőknek támogatásra. Van egy hároméves gyermeke és csecsemőként hármas ikrei. Szülei már korán világossá tették, hogy nem akarnak gyermekfelügyeleti felelősséget vállalni, és élvezni szeretnék a szabadságukat . S. tiszteletben tartja ezt. Mindazonáltal elszomorítja: „Különösen a mi helyzetünkben, még az alkalmi segítség is hihetetlenül értékes lenne.” Még azoknak is szükségük van szünetekre, akik otthon maradnak, hogy gondoskodjanak a gyerekeikről. „Végül is a gyermekfelügyelet is munka – csak fizetés nélkül, és gyakran a nap 24 órájában.”

Leber azt kívánja, hogy a nagyszülők több megértést tanúsítsanak gyermekeik mindennapjai iránt: „A szülői nevelés akkori és jelenlegi helyzetének összehasonlítása nem hasznos a fiatal szülők számára. Szükségük van az útmutatásunkra a mai életkörülményekkel kapcsolatban.”
A lehetséges támogatás mértéke a nagyszülők saját erejüktől is függ. Setz szerint a bébiszitterkedés utáni fáradtság teljesen normális. „Problémává válik, ha nincs regenerálódási idő” – mondja. Bárki, aki még a szabadnapok után is kimerült, rosszul alszik, könnyebben ingerlékeny, vagy feladja a hobbiját és a barátságait, megkönnyebbülésre szorul. Setz a gyermekfelügyelet csökkentését vagy szüneteltetését javasolja. Tartós tünetek esetén háziorvosi konzultációt javasol.

Milyen gyakran, mennyi ideig, ki fizeti az ételt, és ki avatkozik be, ha valaki beteg? Setz szerint ezek olyan kérdések, amelyekre már a kezdeti szakaszban választ kell adni. Amikor nemet mondunk, hasznos meghatározni, hogy mi lehetséges: „Kedden tudok bébiszitterkedni, de szerdán nem.” Leber azt is hangsúlyozza, hogy a családoknak képesnek kell lenniük a megállapodásaik módosítására. „A megkötött megállapodásokat meg kell tudni vitatni és időnként módosítani.” Setz hozzáteszi, hogy „egy egyértelmű, barátságos »nem«-et gyakran jobban elfogadnak, mint amitől a nagyszülők félnek.”

Schnüggerli tapasztalata azt is mutatja, hogy az unokákkal töltött idő öröme gyorsan visszatér egy fárasztó nap után: „Legkésőbb két nap múlva hiányoznak a gyerekek, és szeretném, ha újra velem lennének.”

(via 20minuten – stoffán)