Jövőre érdemi adócsökkentést hajt végre a kormány, és az adatok alapján erre nagy szükség is lehet. Az adóterhelés ugyanis a fejlett országokhoz hasonló mértékű Magyarországon, a régiós versenytársaink közül pedig egyértelműen kiemelkedik – írja a Portfólió. Az Eurostat 2015-ös adatai alapján az állam a megtermelt GDP 39,1%-át vonja el adók formájában, közel annyit, mint az uniós átlagot jelentő németek (39,8%). Különösen magas a magyar adóterhelés régiós összevetésben. A centralizációs ráta meghaladja a szlovén és cseh mértéket is, pedig ezek az országok lényegesen fejlettebbek nálunk. Gyakran elhangzik, hogy az adók szintje és a versenyképesség között nincs látványos összefüggés, hiszen ismerünk olyan gazdasági modelleket, amelyek magas adószinttel biztosítják a helyüket a világ élbolyában. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a magyar gazdaságszerkezet nem igazán különbözik a régió többi országától, és a versenytársaink alacsonyabb adói kisebb költségszintet jelentenek a magánszektornak. Ha eközben a magyar állam a magas adókból olyan szolgáltatásokat tudna nyújtani, amelyek versenyképességi előnyöket jelentenek, lehetne beszélni a nagy adóterhelést visszaigazoló sajátos modell jogosságáról, ilyenről azonban nem tudunk. Sőt, a versenyképesség szempontjából kulcsfontosságú területeken, a humántőke-fejlesztésében (oktatás, egészségügy) kifejezetten rosszul teljesítünk. Az erős adóztatás nem új keletű dolog Magyarországon, évről évre megfogalmazódik, hogy csökkenteni kellene. Ezzel szemben az adócentralizáció egy, öt és tíz évvel ezelőtt is alacsonyabb volt, mint tavaly. Folyamatos növekedés figyelhető meg, az EU-ban csak néhány, komoly gazdasági kihívásokkal küzdő országban emelkedett nagyobb mértékben a centralizációs ráta. Ezzel a régiós relatív pozíciónk is romlott, hiszen az észtek után nálunk volt a legnagyobb az adóterhelés emelkedése. Ráadásul a közvetlen versenytársaink közül jó néhány az elmúlt tíz évben csökkenteni is tudta ezt a mutatót. Ehhez még azt is érdemes hozzátenni, hogy a magas és növekvő adóterhelés ráadásul úgy alakult ki, hogy eközben az EU-tól egyre több támogatást kapott Magyarország, amellyel beruházási és egyéb költségvetési kiadásokat lehetett kiváltani. A növekvő adóterhelés rávilágít az állami kiadáscsökkentés évtizedes kudarcára, de az okok összetettebbek. Az adóemelés az időszak nagy részében kényszerűség volt, hiszen 2005–2006-ban óriásira duzzadt a költségvetés hiánya, amit be kellett tömni. A magyar gazdaságon még így is nagyot ütött a válság, ami a GDP-t (és az adóalapot) csökkentette, további adóemelést kikényszerítve. Ugyanakkor az emelkedő adóterhelés mögött érdekes módon meghúzódnak kedvező folyamatok is. Az egyik ilyen a gazdaság fehéredése. Különösen az áfabevételek duzzadása látványos, ami jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az állami költségvetés ma már gyakorlatilag egyensúlyban van. (Ha a második ábrára pillantunk, az lehet az érzésünk, hogy ebben a folyamatban még mindig van potenciál, hiszen a világ legmagasabb áfakulcsával sem számít kiemelkedően magasnak a GDP-arányos áfabevételünk.) Szintén kedvező tendencia a foglalkoztatottság bővülése, ami úgy növeli az adóbevételeket, hogy fajlagosan nem jelent egy adózó számára nagyobb terhet. A magyar adóterhelésnek amúgy is fájdalmas sajátossága volt, hogy a magas elvonásokat kevés embertől szedte be az állam a rendkívül alacsony munkaerő-piaci aktivitás miatt. Az elmúlt években az adóterhelés szerkezete is kedvező irányba változott, hiszen a forgalmi típusú adók dominanciája erősödött, ami az adóelmélet szerint helyes irány. Feltűnő lehet viszont, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadóból befolyó bevétel régiós összevetésben magasnak mondható, ami rávilágít, hogy hiába alacsony az adókulcs, ha azt az első forint megszerzett jövedelem után is fizetni kell, az átlagos terhelés már magas – különösen az alacsony jövedelműek körében.