Mivel az iparpolitika akkori vezetői a gőzmozdonygyártás megszüntetése és a dízelmozdonygyártás erőteljes fejlesztése mellett döntöttek, nem látszott célszerűnek a járműszerkezeti részt gyártó MÁVAG és a gépezeti berendezésért felelős, időközben államosított Ganz-gyár külön szervezetként való működtetése, ezért a két, amúgy is egymás tőszomszédságában található üzem egyesült: 1959. január 1-jétől a két üzem egy vállalatként, Ganz–MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár néven működött tovább. Aztán 1983-ban jött az érvágás! 1983-ban szétszeletelték a világszerte ismert és külföldi piacokra is nagy számban gyártó vállalatot. A hatalom elszánta magát, leszámolt egy olyan iparvállalattal, amelyik a szerintük diktált játékszabályok szerint nem gazdaságos. Hogy a gazdaságosság egyáltalán mérhető kategória-e ezen játékszabályok szerint, azaz a húsz év óta „továbbfejlesztés” alatt álló gazdasági rendszeren belül, az legalább annyira kétséges, mint a Ganz-MÁVAG szétdarabolásának ésszerűsége és jogossága. Mert ami szanálás címén itt történt, az a Ganz-MÁVAG végleges pusztulásának (inkább: elpusztításának) kezdete. Ekkor nyilatkozta Havasi Ferenc országgyűlési képviselő, hogy egy veszélyes folyamat kezdete ez, aminek rövid időn belül véget kell vetni” Nem vetettek véget. És itt kezdődött minden. Ahogy húsz év alatt a reform haladt „előre” (?), úgy alakult ki a szabályozók és rendeletek erdejében a hivatalos – nevezzük jobb híján így –, a képzetes Ganz-MÁVAG, amelyik a fennálló játékszabályok szerint olykor „eredményeket” is fel tudott mutatni – igaz, javarészt képzeteseket. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan ment tönkre a másik, a valós Ganz-MÁVAG; itt a reform semmit sem tudott megreformálni, mert nem is ez volt a célja. A két Ganz-MÁVAG közötti viszonyrendszer továbbra is a sztálinizmus maradt. Igaz, jóval szelídebb formában, mint az eredeti, de működésmódjában ugyanaz. Ahogy Vámos akadémikus[SZJ] is megállapította: a sztálinizmus visszavonult a gyárakba. Az eredeti sztálinizmushoz visszatérni már nem lehet – de szelídebb formájának következménye az ország gazdasági tönkremenése.  És ez idő tájt ez különlegesen igaz volt erre a nagy gyárra. Itt leszögezném, hogy nem nosztalgiázni kívánok nagy unalmamban, de érzek némi déjá vu hatást napjainkban is. mintha a történelem ismételné önmagát. Elég, ha csak a diósgyőri kohászat megszűnésére emlékezünk 2009-ben. Vagy a 11 kapzsiságból legyilkolt cukorgyárra, annak termőföldjeivel együtt. És itt kezdődött a földmunka! Magyarországon a  felső tízezerelőbb-utóbb szinte mindenét földbe fektette. Erdőket, mezőket, szőlőbirtokokat vásárolt, és aztán ehhez kapcsolódó termelést, üzemeket és gyárakat. Így alakul ki szépen lassan, hogy a huszonegyedik század az élelmiszerről fog szólni, mert a magyar agrárbárók üzleti stratégiát építettek a kizsákmányolt ország romjaira. Manapság sokat hallom, hogy visszatér a Sztálinizmus lassacskán az országba, és kenyeret osztanak majd teherautóról, és a férfiak munkatáborba kényszerülnek majd köveket felezni, meg azt felezni és így tovább. De kérdem én, hogy miért működhetett a Sztálinizmus? Nem azért, mert az embereknek azért munkájuk és megélhetésük volt, és valamennyire gondoskodva volt róluk a borzalmas kizsákmányolás közepette? Ezért nem annyira ugráltak, mert örültek, hogy vacsora van az asztalon, még ha szegényes is. De ma mit adnak majd nekünk? Melyik gyárba küldenek majd minket dolgozni éhbérért? Mert lassan semmi nem marad, és tényleg köveket felezhetünk. És ha jól belegondolunk az mégse lesz annyira gazdaságos, hogy etetni kell a népet aki nem termel semmi használhatót. Na és ezen a ponton kezdhetünk félni egy felkeléstől, mert ugye tudjuk, hogy a történelem megismétli önmagát? Források: Beszélő, Wikipédia, Frei Tamás (Bánrévi Lili)   https://www.youtube.com/watch?v=iXSTPosUH-4&t=114s