A gyorsaság Feltehetném a kérdést Önnek, hogy melyik gyorsabb, az akció vagy a reakció? Elmondhatom, hogy az akció mindig gyorsabb, mint a reakció! Ezen az elven alapul az úgynevezett meglepetés ereje is. Fontos kérdés, hogy ki az, aki az akciót kezdi és ki az, akinek azt le kell tudni reagálnia. Egy intézkedés során, de akár a mindennapi életben is egy váratlan támadást nem lehet megelőzni. Miért? Mert az elkövető vagy a támadó tudatában már kialakult a szándék és a mentális kép arról, hogy mikor és hogyan fogja azt a támadást (ütést, rúgást, vagy hideg fegyveres támadást) végrehajtani. Sajnos a támadó fejébe (még) nem tud belelátni, de a verbális és nonverbális kommunikációból nagyon sok minden kiolvasható a támadási szándékról. Mindenesetre, ha nincs tapasztalata ezen a téren, vagy nem vette észre a jeleket, még akkor is lehet esélye, ha megtartotta a megfelelő „reakcióidőn alapuló” biztonsági távolságot. Hogyan is működik ez az elv? Egyszerűen! Minél nagyobb távolságot tartunk, annál hosszabb utat kell megtennie a támadónak, ami elegendő időt és lehetőséget adhat a védekezésre. A váratlanul érkező támadást az agynak fel kell fognia ahhoz, hogy reagálni tudjon rá. Időbe telik, amíg a szeme által látott kép eléri a tudatát és felfogja a történést, majd az agy válaszol rá és a kiadott parancs eléri valamelyik végtagját, amely reagál a támadásra. Egy váratlan támadás során a legtöbb esetben előfordul, az áldozat lefagy, vagy csak ösztönösen összehúzza magát, felemeli a kezét védekező pozícióba, vagy elfordul a veszély elől. Ilyenkor az agynak nincs megfelelő, azonnali helyes válasza, nincs megfelelő (tárolt) válaszreakciója, mert még sohasem találkozott ilyen vagy hasonló helyzettel. Ilyenkor csak az ösztönprogramok működnek kétféleképpen: támadás vagy menekülés következik. Aki egy kicsit is jártas a küzdősportokban, az tudja, hogy a különböző ütéseket, rúgásokat és blokkoló, elhárító technikákat rengetegszer, szinte monoton módon gyakoroltatják. Miért? Ennek a célja az, hogy kialakítsák az úgynevezett automatizmusokat az egyénben, az egyén fejében és izomzatában. Az ösztönprogramokat felülírják a megfelelő automatizmusokkal. A mozdulatok ismétlődő gyakorlásával tökéletesítik azokat és azok belevésődnek az „izommemóriába”. Több gyakorlással nagyobb eredményt lehet elérni. Az alapgyakorlatokon túl idővel a különböző kombinációs gyakorlatok is bevésődnek. A profi karatésok, bokszolók egy bunyó során nem gondolkoznak azon, hogy éppen milyen ütés- vagy rúgáskombinációt kellene alkalmazni az adott pillanatban, mert arra nincs idő! Mire az agyból az idegpályán végigfutna a parancs, addigra az ellenfél már bevihet egy végzetes ütést vagy rúgást. A megtámadott csak védekezni tud, nem lesz szinkronban a történésekkel, csak megpróbálja lereagálni az eseményeket. Például a bokszolóknál is megfigyelhető, hogy ilyenkor eltáncolnak, megpróbálnak távolságot növelni, azaz időt adni maguknak arra, hogy „rendezzék soraikat”, és újból szinkronba kerüljenek. A távolság növelésével, illetve a megfelelő távolság megtartásával tehát időt lehet nyerni, azaz életet. Az életben, a munkájuk során a támadások nem a sport írott és íratlan „fair play” szabályai szerint szoktak lezajlani. Ott általában egy támadás van és csak egy esély! Ezért nagyon fontos a megfelelő biztonsági távolság megtartása, illetve a támadást követően az azonnali távolság megnövelése, az elmozgás, a szabadulás. Ez sem egy könnyű feladat, tudom. Ezt is sokat kell gyakorolni ahhoz, hogy sikerüljön. Folytatjuk! (Szerző: Horváth–Tihanyi)