Mielőtt pontos definíciót kaphatnánk arról, hogy mit is jelent pontosan a „Habsburg-vagyon”, először tisztázni kell néhány alapvető kérdést, többek között: Mi volt valójában a császáré személyesen? És mi van az állammal?
Ezeket az eltérő anyagi körülményeket már a császár idejében is pontosan meghatározták, de ami az olyan nehézkes kifejezések mögött, mint a „koronafideikommiss” vagy az „udvari császári” és a „legmagasabb gyűjtemények” mögött rejlett, mindig is önmagában tudomány volt.
Fontos volt különbséget tenni a különböző típusú vagyonok között. Röviden, az „udvari vagyon” kifejezés arra az „udvari” vagyonra vonatkozott, amelyhez az uralkodó államfőként hozzáférhetett. Ide tartozott a Schönbrunni kastély, a Hofburg, a különböző rezidenciák bútorai, az udvari kertek, de az ezüsttárgyak is. Ez a vagyon mindig a regnáló uralkodó rendelkezésére állt, de nem az övé.
Természetesen a Habsburg-dinasztia egyes tagjai magánvagyonnal is rendelkeztek: ez volt az a vagyon, amely elsősorban hozományok és örökségek révén került a birtokukba, és soha nem számított az udvari vagyon közé; Ezt egy császár gyermekei is örökölhették.
A Habsburg-ház emellett különféle „kötött” vagyonnal is rendelkezett, mint például a „Legmagasabb Családi Alap” – lényegében a Habsburgok közös családi vagyona –, amelynek kamatjövedelméből minden családtag évente aliquot részt fizetett, vagy a „Crown Fideicommissum”, amelyet Ferenc József császár nem sokkal halála előtt alapított. Aztán ott voltak a „Legmagasabb gyűjtemények”, amelyek magukban foglalták a kincstárat, a festménygyűjteményt és az udvari könyvtárat.
A vagyonleltár csak három év után készült el. Mindezt a fiatal Ausztriában 1918-tól szétválasztották a magán- és az állami vagyon egyértelmű szétválasztása érdekében. Ami magántulajdon volt, az maradjon magántulajdonban. Az állami vagyon az állam kezében maradt. A bírósági vagyont pedig – mivel már nem volt bíróság – az új államnak és polgárainak kellett átadni. Egyszerűen hangzik, de nem az volt. Az egykori császári udvari hivatalok, műgyűjtemények és paloták lefoglalása három évig tartott, és rendkívül bonyolultnak bizonyult.
Egyes vagyontárgyakkal a kétértelmű jogi helyzet miatt komoly problémák adódtak. És voltak politikai fejlemények, amelyek döntő változásokat hoztak: amikor például Karl császár 1919 tavaszán, röviddel a svájci határ átlépése előtt, visszavonta 1918 novemberében kiadott lemondó nyilatkozatát, Ausztria újonnan megválasztott kormánya kiadta a „Habsburg-törvényeket”.
Ez azt jelentette, hogy az egykori koronabirtokost nemcsak élete végéig kiutasították az országból, hanem – korábban érintetlen – magánvagyonát is elkobozták. A „Legmagasabb Családi Alapot” szociális célokra különítették el, és „Háborús áldozatok Alapjaként” szentelték fel, amelynek bevételei most a háborús özvegyek és árvák javát szolgálták – a burjánzó infláció azonban gyorsan kimerítette vagyonát.
Mit kezdjen a fiatal köztársaság az egykori birodalmi kincsekkel? Az egykori császári paloták új tulajdonosai hamar szembesültek a problémával: mit kezdjenek a régi rezidenciákkal? Hogyan kell ezek megőrzését biztosítani? A schönbrunni kastélyban meglehetősen gyorsan megnyíltak a bemutatótermek. Amikor Ferenc József magánszobáit megnyitották a nagyközönség előtt, a polgárok megrohamozták a kastélyt.
A császári koronaékszerek rejtélyes eltűnése a kincstárból azonban különös közérdeklődést váltott ki – egészen az 1960-as évek végéig: 1918. október 30-án az utolsó hivatalos birodalmi letéteményes eltávolította a Habsburgok legendás ékszerkincsét a „13-as vitrinből”, és elhozta a svédországi itasuzert. Köztük volt a „Firenze”, a történelem egyik legnagyobb gyémántja, és a Habsburgok rendkívüli házi ékszerei: Mária Terézia, Mária Antoinette királyné és Sisi császárné tiarái és nyakláncai, valamint egy hölgykorona. Erről az ékszerről heves vita alakult ki az új köztársasági kormány jogászai és a volt uralkodóház jogászai között.
Törvényesen Karl császár eltávolíthatta az ékszereket, mert akkor még császár volt, és csak 1918 novemberében mondott le. A Köztársaság azonban azzal érvelt, hogy soha nem kellett volna exportálnia az ékszereket, mert ő maga hozott egy törvényt, amely szigorúan tiltotta a kulturális javak exportját. Ez a „koronaékszer-ügy” még mindig fennáll, és egyike a Habsburg-kincsekkel kapcsolatos, számos összetett és megoldatlan kérdésnek.