Nagyon sokszor hallottuk a napokban, hogy hogyan haltak tragikus halált ezek az életük virágában lévő gyerekek. Mi, édesanyák belegondoltunk a szülők fájdalmába, a félelmükbe és a reménykedésbe, amit most ebben a pillanatban is átélhetnek, akiknek még nincs hírük arról, hogy mi történt a gyerekükkel. Sokunkban fel sem merült, hogy esetleg ismertünk valakit, aki ott volt a halálbuszon. A szombat reggeli döbbenetet mindnyájan átéltük. Megrökönyödve olvastuk a sorokat, néztük a híreket, és biztos vagyok benne, hogy az ország nagy része a szája elé kapta a kezét és Isten nevét emlegette. De Isten nem figyelt akkor ránk. Nem figyelt ezekre a gyermekekre, akik kínok kínját élhették át ott a lángok között. Én próbáltam a reggeli cikk után továbblépni, lepihenni egy könyvvel az uszodában, szaunázni, ahogy szombatonként rendesen. De összefolytak a sorok. Sértette a bőröm a forróság. Zakatoltak a fejemben azok a kegyetlen számok. Azok a számok, amikből sose lehet elég kevés. Szédültem a félelemtől, hogy délután oda kell ülnöm a gép elé és el kell olvasnom mindent, amit erről a borzalomról megtudott a világ. Meg kell néznem az összes videót, amit találok, bármilyen megrendítő is lesz, és írnom kell erről. Ettől lesz hangos minden, és az embereket most nem érdekli Trump meg a celebek. Most az egész világ erre a buszra figyel. A mi buszunkra. A mi gyerekeinkre. Húztam az időt, amíg lehetett, de nem volt menekvés. Megtettem, amit meg lehetett, könnyes szemmel pötyögtem a billentyűzeten. Szerencsére minden kollégám gyorsabb nálam, így nekem nem maradt sok feladat ezzel kapcsolatban. Végtelenül hálás vagyok ezért. Mert nekem tényleg nem ment volna ennyire gyorsan, hideg fejjel tényeket közölni, amikor ilyen borzalomban az érzelmek felcsapnak a csillagos égig. Teljesen mindegy, hogy érintettek vagyunk, vagy sem. Ma már tudjuk, hogy nem csak iskolások és tanáraik utaztak azon a járaton. Külsősök is voltak, akik síelésből jöttek hazafelé. Tudom onnan, hogy tegnap este üzenetet kaptam egy barátnőmtől még a gyerekkorom barátságai közül. Üzenetet, amely csak annyit közölt, hogy Roland is ott volt a buszon. A buszon. Vajon meddig fogjuk tudni azonnal, hogy miféle buszról beszél, aki ezt mondja? Bámultam a képernyőt hosszú percekig, és próbáltam felfogni, amit látok. Aztán jó sokszor elmondhattam, hogy ne, ne, ne, mert a lányom felült mellettem az ágyban, és kétségbeesve kérdezte, hogy mi a baj. Baj az van, gondoltam magamban, de ezt hogy kell egy 11 éves gyerekkel közölni? Nagyjából sehogy. Ismertem ezt a fiút, még fiatal lány koromból. Még laktunk is együtt egy népes albérletben hosszú évekkel ezelőtt. Nevettem vele, beszélgettem vele, főztem vele, örültem a társaságának. Néztem, ahogy dolgozik, akkoriban az egyik budapesti színházban. Figyelemmel kísértem még mostanában is, hogy gyönyörű családot alapított, hogy cseperedik a gyermeke, boldog, fiatal, jóképű férfi, akiben annyi az öröm és az élet. És most itt vagyok, és álmomban sem gondoltam volna, hogy érintett leszek. Érintett, ha távolról is. Ebben a végtelen megdöbbenésben, ahol belegondolni sem merek, hogy a testvére mit élt át, mikor hosszú idegőrlő autózás után a kórházba ért. Olyankor, amikor vánszorognak a percek és csak nem fogy az az átkozott kilométer, de figyelni kell és vezetni. Mit érezhet olyankor, amikor hajnalban a súlyos sérültek ágyához kísérik, hogy megpróbálja azonosítani az öccsét? Mit érezhet otthon az édesanyja, aki remegve várja azt a bizonyos telefont? Hogy ostorozhatja magát a kétségbeesésben a gondolataiért? Mit érezhet az nő, aki gyermekkel áldotta meg ezt az embert és elengedte síelni a barátaival? Hogyan dajkálhatja a szerelme kisfiát, akiről semmi híre napok óta? Roland csak egy a sok közül, akiről nem tudnak semmit a szerettei. Nem tudják, hogy az ágyon fekszik összeégve, és még van remény, hogy életben maradt, vagy nem jön haza többé. Amikor a DNS-vizsgálat mondja meg, hogy melyikük a tiéd, az számomra teljességgel felfoghatatlan fájdalom. Reménykedni tudok, hogy erőt ad az Isten, ha már ezektől az emberektől ennyit el tudott venni. Reménykedni tudok, hogy a szenvedésük hamar enyhül és legalább a bizonytalanság kiveszik az életükből mielőbb, hogy sokuknak elkezdődhessen a gyász időszaka. Reménykedni tudok, hogy a súlyos sérültek csodával határos módon felépülnek és teljes életet tudnak élni a szeretteik körében. Egyebet nem. Egy biztos. Szombat este a gyerekeiktől elhidegült szülők is átölelték kicsinyeiket. Így egyet tehetünk. Megértjük, hogy irtózatos bal egyenessel juttatta eszünkbe az élet, hogy mennyire kicsik is vagyunk. Hogy az időnk roppant rövid, és nem tudhatjuk, hogy mikor jár le. Szeressük és tiszteljük egymást sokkal erősebben, mint azelőtt! Próbáljunk valami értelmet adni ennek a borzalmas tragédiának! Nem lesz könnyű, mert nincs neki, de attól még megtehetjük, amit lehet. (Bánrévi Lili)