December 31-én reggel még azt hittem, egyedül töltöm a szilvesztert. Délután 4-re már több meghívást is bezsebelhettem, köztük egy igen kedves fiatalemberét is, aki egy üveg whiskyvel szeretett volna a konyhapadlóján lealjasodni. Amivel egyébiránt nincs is semmi baj, na de első randira? Hát nem vele mentem. Egy olyan férfit választottam, aki nem kérdezett litániákban az életemről, a gyerekeimről, a munkámról, meg minden másról, mielőtt eltökélte, hogy megérek egy kávét. Olyat választottam, aki két mondat után nem félt találkozóra hívni engem. Éttermet választott a közelemben, hogy a saját környezetemben érezhessem magam, majd mindenféle mellébeszélés nélkül közölte, hogy jön értem és vacsorázunk. Tudom, hogy félelmetes képet mutat az a tény a mai társadalomról, hogy ez a határozottság engem lenyűgözött. Pedig lenyűgözött. Ott, abban a szituációban legnagyobb sajnálatomra egy beteg gyerekem megakadályozta ezt a tapasztalást, el kellett halasztanunk a vacsorát. Aztán jött december 31. Reggel az üzenet, hogy találkozzunk. És én belementem. Belementem, mert az utóbbi időben tucatjával találkoztam az önmegvalósítást oly áhítva kereső egyedekkel, hogy szerettem volna egy határozott, kiforrott személyiséget még 45 alatt, akinek még azért a teste is olyan feszes, hogy nem érzem azt, hogy az apám is lehetne. Mert lássuk be, hogy manapság minden 35 körüli férfi rettenetesen keresi az igazit. A gyermekei anyját, ágyának legtitkosabb ismerőjét és az életben hagyót, aki majd engedi őt ugyanolyan gyerekes játékait játszani, mint azelőtt. Aztán ha megtalálja, egy-két év után rettegni kezd az ismeretlentől, a továbblépéstől. Ilyenkor születik meg ott az agyalapi mirigyben az önmegvalósítás gondolata. Hiszen kik vagyunk mi, hogy nem engedjük őket úgy igazán élni? Hisz még fiatalok, és meg kell lelniük önmagukat. Így hát mondvacsinált indokokkal továbblépnek egy újabb egy-két éves játszmába, amit ugyanilyen rettenetes marhaságok miatt abba is hagynak záros határidőn belül. És igen, rettenetes marhaság. Mert ha a XXI. századi nőt nézem, már amilyenek az én környezetemben vannak, vagy amilyennek vallom magam, azok nem igazán tudnak korlátozni senkit az önmegvalósításban. Még magunkat se, hogy őszinte legyek. Rendelkezünk 2-3, nem ritkán 4 szakmával, több száz könyvet elolvastunk, ennél is több művészinek mondható filmet láttunk az évek során. Képesek vagyunk a sátras többnapos fesztivál után kisestélyiben megjelenni az Operaház lépcsőin és lélegzetelállítóan csevegni az elittel. Tudunk csendben olvasni egy wellness-szálloda nyugágyán napokig anélkül, hogy elköltenénk a kedvesünk havi fizetését borzalmasan fölösleges dolgokra. Boldogok vagyunk egy egyszerű pohár bortól a naplementében. Foggal-körömmel védjük a gyerekeinket, és közben istenien tudunk kinézni nap nap után. És nem utolsósorban pontosan tudjuk arról a pár száz emberről, akik a közösségi hálón az ismerőseink, hogy ők mégis kicsodák, és szeretettel gondolunk egymásra. Nem mellesleg épp a nyolcvanas évek szexuális forradalmát éljük, csak most nem a kirakatban. Így felmerül bennem a kérdés, hogy vajon milyen önmegvalósítási projektet tudunk mi keresztülhúzni egy értelmes férfi életében? Segítek. Semmilyet. Mert partnerek vagyunk mi mindenben, amihez csak partnert választhat egy férfi. Szóval belementem, és egy pillanat csalódás sem ért egész éjjel. És igen, nem volt étterem, mert szilvesztereste nem olyan könnyű ezt abszolválni. De volt helyette bocsánatkérés, hogy nem citál végig a városon szabad helyet keresve. És volt egy férfi a konyhában, aki főzött, amíg én a kifogástalan vörösbort kortyolgattam. És volt minőségi zene és széles skálájú beszélgetés borokról, hajókról, zenéről és végre könyvekről is. Tudjátok, milyen kevés férfi olvas mostanában? Félelmetesen kevés. És nem voltak minden szabályt áthágó szemtelen érintések. És volt kedvesség és odafigyelés, amikor érzed, hogy hallgatják, amit mondasz. És igen, volt tűzijáték is! Én kitaláltam ezt a cikksorozatot, hogy majd milyen jól megosztom veletek a tapasztalataimat és folyamatosan jót kacagunk a szerencsétlenségünkön. Most nem tudok kacagni, mert ebben most nincs semmi rettenetes, amit el kell bagatellizálunk, hogy ne zavarjon olyan nagyon. Nem is osztok meg veletek többet erről. Egyet mondhatok. Van remény. Ha egy pillanatra, vagy csak egy estére is. De van ott abban a borzalmas nagy halmazban néhány olyan egyed, aki miatt érdemes próbálkozni. Mert abban a pillanatban ízig-vérig nők lehetünk. (Bánrévi Lili)