A nevét és arcát nem vállaló lány kínos részletességgel mesélt az őt ért támadásról. Be kell valljam, hogy az egész riportot végigfeszengtem, nem igazán tudtam, hogy hogyan kérdezzem a részletekről. De nem kellett nagyon kérdezgetnem, mert a lány mintha vallani akart volna, úgy áradt belőle a szó. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Viviennek. Vasárnap este ismeretlen számról kerestek. A vonalban egy remegő hangú lány kért sűrű elnézést, hogy ismeretlenül megkeres. Elmondta, hogy egy ismerősömtől kapta a számomat, mert tudni véli, hogy az Esti Újságnak írok egy rovatot, ami többnyire nőket szólít meg. Először nem értettem, hogy mi a szándéka, és kértem, hogy hívjon vissza holnap, mert már késő van beszélgetni. Mire ő azt válaszolta, hogy ma hajnalban megtámadták, nem mer feljelentést tenni, mert irtózatosan be volt lőve, fél a rendőrségre menni, de el akarja mondani a történetet, hogy minél több nőhöz eljusson, hátha ezzel megelőzhető, hogy másokkal is hasonló történhessen. Mondanom sem kell, hogy nem vártam reggelig. Hívtam a barátnőmet az alvó gyerekeimhez, és taxiztam is a megadott címre. Vivien jobb állapotban volt, mint amitől féltem. Az arcán és a testén nem láttam külsérelmi nyomokat. De az a megtörtség, ami a szeméből sugárzott, az a leírhatatlan szomorúság talán sokkal tovább gyógyul majd, mintha csontja tört volna. Vivien 31 éves egyedülálló nő, egy gyermeket nevel. Elmondása szerint két hónapja veszítette el élete szerelmét. A férfi nem volt olyan régen mellette, kevesebb mint 2 éve, de ennek a lánynak ö volt a felkelő nap. Hallani, ahogy beszél róla, hogy tiszta szívvel szerette ezt a férfit. A legjobb barátja volt, minden titkának tudója, a lelki társa. 2 hónapja hosszas vívódás után a férfi elhagyta őt, mert félt az apaságtól, a felelősségtől és mert szeretett volna  még önmegvalósítani, mielőtt megállapodik. Bármit is jelentsen ez. Mit mondhatnék? Ismerős történet. Vivien elengedte a férfit, de a barátságukat foggal-körömmel próbálta életben tartani. Egy utolsó szerencsétlen próbálkozás után, hogy megtartsa a barátságot, aminek az lett a vége, hogy a férfi elutasította a közeledését, Vivien végtelen szomorúságba burkolózott. Barátnője felismerte a kétségbeesését, és magával hurcolta egy budapesti szórakozóhelyre, hogy lazuljon kicsit. Egyiket itta a másik után, táncolt, kacérkodott, majd belebotlott egy szimpatikus fiúba, akivel tovább mulatoztak. Vivien élesen őszintén mondta el, hogy nem állnak tőle távol a drogok, nem függő, de időről időre bulizás közben megenged magának némi anyagot. A fiú fel volt vértezve. Jó sok csík kokaint szívtak fel a mosdóban és a dohányzóban. Bár Vivi barátnője rossz szemmel nézte az esetet, de látva a lány felszabadultságát, nem korlátozta őt. Messziről figyelte, ahogyan összeolvadnak a fiúval. Áttáncolták az éjszakát. Vivi gyanútlanul követte a fiút az autójához, amikor elfogyott a szer. Mondván, az autóban lesz még. És itt követte el azt a rettenetes hibát, ami akár az életébe is kerülhetett volna. Az autóba szállva újabb csík következett, de amikor elkezdte felszívni, éles fájdalmat érzett. Azonnal tudta, hogy ez már nem kokain. Szerencséjére csak a fele mennyiséget juttatta be a szervezetébe, mint amit ez a gazember neki szánt. „Felnéztem rá és sátáni mosolyt láttam az arcán. Azonnal megragadta a torkomat és a hátsó ülésre tuszkolt. Kezdtem elbódulni a szertől, de még tudtam védekezni. Téptem a mellkasát és a torkát, de ő egyre csak szorította a nyakamat fél kézzel és próbálta kioldani az övet a nadrágomon. Nem tudom, hogy meddig hadakoztunk, de egy adott ponton arra gondoltam, ha most nem szedem össze magam, nem jutok ki innen élve. Ez az állat megerőszakol. Akár meg is ölhet. A szemébe nyúltam, amilyen erősen csak tudtam. Ettől aztán enyhült a szorítása, és fájdalmasan fel is kiáltott. Fel kellett emelkednie rólam, hogy lendületből arcon vágjon. És én ekkor az ütés után rúgtam gyomron a térdemmel.” Vivien kihasználva a pillanatnyi előnyt, kimászott az autóból és futásnak eredt. Csak néhány pillanat telt el, és a kocsi motorja fel is bőgött. „Lepergett előttem minden. Itt állok a hosszú parkoló majdhogy nem legvégén. A legközelebbi ember körülbelül száz méterre van tőlem. Magas sarkú csizmában vagyok kavicson, bódultan a drogoktól és az irtózatos mennyiségű piától. Nem érek oda. Előbb utolér és a kocsijába tuszkol. Földbe gyökerezett a lábam a félelemtől.” Szerencséjére a fiú megijedhetett attól, hogy Vivien nem kábult el teljesen, és eliszkolt. „Nem szóltam senkinek. Visszamentem a klubba, és a mosdóba siettem. Belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy az ütés sem látszik az arcomon, csak a nyakam izzott vérvörösen a keze szorításától. De a pupillám brutálisan kitágult. Teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy rommá vagyok szívva. Ugyan ki hinne nekem? Nem mertem a rendőrségre menni. Végiggondoltam ott helyben, hogy még az autó típusát sem figyeltem meg. Én nem vezetek, ezért nem is érdelek az ilyesmi. A rendszám meg... Ugyan, kettőig nem láttam. Nemhogy megnézzem és megjegyezzem a rendszámot. Nem beszélve arról, hogy eszembe sem jutott.” Vivien megkereste a barátnőjét, és hazament. Nem tett feljelentést és nem beszélt senkinek az esetről. De megígérte a barátnőjének, hogy tesz valamit azért, hogy eljusson a története más nőkhöz, lányokhoz is, hátha óvatosságra intheti ezzel nőtársait. Lehet ujjal mutogatni, hogy hibázott és drogozott és ivott. El lehet őt ítélni, hogy bánatában elkeseredetten kereste egy férfi társaságát. Hogy nem volt annyi önbecsülése, hogy ne szálljon be vadidegen autóba egy idegen férfival. De ez már eső után köpönyeg. Személy szerint boldog vagyok, hogy megúszta ennyivel, és boldog vagyok, hogy próbál felelősséget vállalni a hibáiért. Próbál felelősséget vállalni értünk, nőkért, és felmerül benne, hogy tehet valamit a mi biztonságunkért, annak ellenére, hogy óriási traumán esett át. Én büszke vagyok, hogy így tett. És büszke vagyok, hogy segíthettem ezzel az írással. (Bánrévi Lili)