Sokan csípőből leírják a szórakozóhelyen való ismerkedést, mondván, ott nem lehet normális emberrel találkozni. Itt álljunk meg egy pillanatra! Mi nem megyünk el táncolni néha? Akkor velünk is lehet találkozni igaz? Itt azt hiszem, ki is jelenthetjük, hogy a megállapítás hibás. Ugyan miért ne találhatnánk megfelelő partnert egy buli kellős közepén? Az emberek alapvetően tisztában vannak azzal, hogy mire is vágynak a másiktól. Mindenki kiírja a társkereső lapra is, hogy komoly kapcsolatot vagy csak laza időtöltést keres. De ugyan miért ilyen biztos ebben? Részemről nem értem ezeket a kijelentéseket. Tekintve, hogy az adott ember személyiségét és szépségét látva határozzuk meg, hogy milyen titulust tölthet be az életünkben. Feltéve, ha szeretettel fordulunk felé. Elefántot se veszünk a lakásba csak azért, mert szeretjük az elefántot, viszont néha elmegyünk megnézni oda, ahol épp találjuk, és ott megszeretgetjük, megcsodáljuk. Ezt hívják szeretetnek és elfogadásnak. Tehát egy művészemberből, aki egyedül szereti megélni a napjait és az alkotási folyamathoz magányra és vagy bánatra és örömre van szüksége, nem feltétlenül csinálunk családapát. Hacsak nem akarjuk módszeresen meggyilkolni a személyiségét. Honnan tudhatjuk, hogy nem szeretünk-e meg valakit, aki szöges ellentétben van az általunk elképzelt ideáltól? Miért ne változhatna meg alapjaiban egy szemvillanás alatt a vágyunk egy életforma iránt, ha az adott személy ebbe nem illik bele, ám annyira imponál nekünk, hogy szeretnénk élvezni a társaságát. Úgy látom jónak, ha megmutatjuk egymásnak az igazi valónkat, tehát ha nem szoktunk rockkoncertre járni, de a partner, akit kedvelünk, igen, akkor menjünk el vele és tapasztaljuk meg az ő életét az ő közelségében! És fordítva. Még jól is elsülhet a dolog és szélesedhet a látókörünk, ami nem elhanyagolható szempont. Az elképzelés, hogy életünk párját keressük, alapjaiban hibás. Hiszen ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a házasságok 70%-a válással végződik. A tartós kapcsolatok átlagidőtartama 1-2 év. Nem azt a világot éljük, ahol az emberek jóba-rosszban együtt maradnak. Bármennyire szomorú tény ez, akkor is tény. De miért ne tudnánk ezt a generációs sajátosságot is élvezni, amennyire lehet? Hiszen megtapasztalhatjuk, hogy mennyiféle érzés, életszemlélet, érték, érdeklődési kör van ezen a világon, amiről nekünk még azelőtt, hogy találkoztunk volna egy számunkra érdekes emberrel, elképzelésünk sem volt. És itt jön be a képbe az a huncut kémia. Mert a testünk nem kérdezi, hogy mit olvas, mit hallgat, mi a munkája annak, aki iránt rezegni kezd. Találkozunk valakivel, és nagyjából 3 perc alatt eldöntik a sejtjeink, hogy forr-e tőle a vérünk, avagy nem. És ha igen, akkor balgaság eltékozolni a lehetőségét egy tartalmas és minden tekintetben élvezetes, izgalmas tapasztalásnak csak azért, mert az illető nem illik bele a jövőképünkbe. Hiszen hányszor is remeg meg a térdünk egy élet alatt valaki miatt? Bevallom, én egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik első látásra megmozdítottak bennem valamit. Akikkel az első véletlenül összeérő könyökök áramütésszerűen hatottak a szervezetemre. Felelőtlenség az ilyesmit eltékozolni. És igen. Megesik, hogy ezek az emberek épp egy szórakozóhelyen jönnek velünk szembe. (Bánrévi Lili)