Lássuk be, hogy a feladat nem könnyű, ezért nem is sikerül maradéktalanul mindenkinek. Próbáljuk meg félretenni egy kicsit a politikai hovatartozást, a magunkénak tudott eszméket, és vizsgáljuk meg más szemmel azokat a méltán hatalmasnak mondott nőket, akik korunk legnagyobb játszóterén adogatják a szervákat nap nap után. Felejtsük el egy pillanatra az előítéleteinket és a belénk oltott véleményeket, és lássuk őket nőként Mert ugye egyetértetek velem, hogy mi, nők vagyunk fajtársaink legnagyobb kritikusai. Ők akik nap mint nap a média kereszttüzében állva hallatják a hangunkat, ki-ki a saját táborában. Hiszen ők is felkelnek reggel párnacsíkos arccal, reggelit készítenek gyermekeiknek és a tükörbe nézve elképzelik, ma melyik szín, forma, anyag lesz az, ami meghozza nekik a hőn áhított elismerést. Vegyük például Dúró Dórát, a Jobbik szóvivőjét. Az ártatlan kislányos bájjal megáldott képviselőnő stílusa számomra még kissé kiforratlannak tetszik, de biztos vagyok benne, hogy a fejlődés, biztos növekedés mezsgyéjére lépett az utóbbi időben. A vidéki hölgy egyszerű, ám nem éppen kifinomult stílusától indulva fénysebességgel hasít a trendi, különleges nőkép felé. Véleményem szerint ő is ahhoz a csoporthoz tartozik, akik idővel, korral nemesednek és találják meg önmagukat. Nos, neki még azért szüksége van ehhez néhány évre. Azok a selyemblúzok, kérem! Van még min gondolkodni dekoltázs ügyében is. És az a formázatlan, semmilyen színű haj! Összességében nézve észre kell vegyük, hogy ez a 3 gyermekes édesanya keményen küzd, hogy csinos és trendi legyen. Több-kevesebb sikerrel. Nem áll be a sorba a divatlapokról mosolygó modell-lányok ruháit másolva. Mer különleges szabású, anyagú ruhákat viselni. Nem riad vissza attól, hogy várandós pocakját kitárja a világ elé, ünnepelve ezzel a nőiességét. Hogy bikiniben nyilatkozzon az EFOTT-on. Hogy hatalmas tábla csokit rágcsáljon fedetlen pocakjában születendő gyermekével. Ha szabad egy apró megjegyzést tennem ezen a ponton: fogyókúrázó és folyton súlyproblémákkal küzdő nők nevében szólnék. Kedves Dóra! Kérlek, ne tedd ezt velünk! Látjuk, hogy az Isten csodálatos keblekkel áldott meg téged. Azt is látjuk, hogy a gyermekek után is felettébb mutatós maradtál. Na de hogy mosolyogva csokoládéba harapni várandósan? És mindezt kamera előtt? Az már aztán több a soknál! Nem gondolsz szegény hízásra hajlamos nőtársaidra, akik még a várandósságuk alatt sem ehetnek akármit? Tudom én, hogy gyermekek után is kötelességünk jól kinézni, nem a férfiak, a nőiesség jegyében. Magam is ezt vallom és dolgozom ezért mindennap. De legyünk kicsit szolidárisabbak! Ugyan ki más ihletné meg a gondolatainkat jobban manapság, amikor politikusnők külsejét boncolgatjuk, mint Selmeczi Gabriella, a Fidesz országgyűlési képviselője. Nevezzetek elfogultnak, amikor azt mondom, nekem ő az etalon! Gondoljunk bele, hölgyeim, hogy ez a nő 50 éves és 2 gyermek édesanyja! Régóta figyelem a megjelenését, és vasalás közben, amikor felnézek a tévé képernyőjére, minden esetben elismeréssel fűszerezett gondolatok futnak át az agyamon. Talán egyetlen zavaró motívum van, ami aztán olyan mértékben szúrja a szemem, hogy akármiről is beszél képtelen vagyok koncentrálni a szavaira. Hangos „hát ez meg mi a jó ég rajta?” kérdéssorozat közepette csapkodom a combomat. Közben a párom jókat kuncog ilyenkor a háttérben, mondván: ez teljesen rendben van. De ezt a borzasztó pink zakót leszámítva nem volt még olyan ruhadarab, ami nem mutatta volna egységesnek a képet. Vizsgáljuk csak meg a környezetünket, hogy hány 40 feletti nőnek áll jól a pink? És persze ki az, aki tudja, meri is viselni? Hát kérem, ő nem tudja. Számomra teljesen megdöbbentő, hogy ezek a színek megjelennek a parlament küszöbén, vagy a pódium mögött, és teljesen elterelik a figyelmet arról, amit mond. Velünk, nőkkel az az alapvető probléma, hogy ha valaki beszél hozzánk, nem feltétlen tudunk a mondanivalójára koncentrálni, ha például egy neonzöld, kagylómintás sál kiüti a szemünket, vagy a színek ízléstelen ötvözete megdöbbent minket. Ilyenkor nekem fénysebességgel teker az agyam, hogy vajon mit gondolt reggel a gardróbszekrény hatalmas tükrébe nézve? Komolyan úgy érezte, hogy amit most visel, az jól áll neki? Nyilván a mi többcsatornás képességeink miatt csak halkabban halljuk, amit éppen közölni próbál, nem teljesen változik tátikaműsorrá a mondanivaló. Bele se merek gondolni, hogy egy férfi, aki ugye bizonyítottan nem többcsatornás, mennyire merül el a zavaró vizuális jelenség láttán a saját gondolataiban, akarva-akaratlanul mellőzve a hallottakat. Tehát biztonsággal állíthatjuk, hogy a kép, amit a férfi rólunk lát, nagyban befolyásolja azt, ami a szavainkból lecsapódik a tekervényes elméjében. Így levonhatjuk a következtetést. A külső a politikában is elengedhetetlenül fontos. Na most. Pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatást gyakorol ránk a megjelenés. És ugyan mi más elismernivaló lenne nőtársainkban? Nem a karcsú derék, a hajunk minősége, vagy a karunk karcsúsága, hölgyeim. Hanem az összkép, a magabiztosság és az a fene nagy női öntudat, ami nap mint nap vízesésként árad a már kiforrott személyiségű nő mellkasából. De vajon ő mindig képes volt ilyen hatást elérni? És végezetül a pesti nő. Aki fess, kicsike száját festi ő. Ki más kaphatná ezt a korántsem elhanyagolható pár sort elismerésül, mint Kunhalmi Ágnes MSZP elnökségi tag. Egyetlen elvitathatatlan jelző fogalmazódik meg bennem minden egyes leközölt kép vagy interjú után. Csodálatos. Személyisége mindig erőt sugároz. Hiába visel időnként egyszerű szabású, minta nélküli pólót csak úgy önmagában, mégis elegancia és mélyről jövő öntudat sugárzik minden porcikájából. Stílusérzéke vitathatatlan. Pontosan tudja, hogy mi áll jól neki. Soha, de soha nem hivalkodó, amit rajta látunk. Bizonyos vagyok benne, hogy amikor Kunhalmi feltöltötte a ruhatárát királykék alapdarabjaival és ezekben kezdett a média előtt megjelenni, a fél ország már munkába visszaálló édesanyái követték példáját. Itt megjegyezném, köztük voltam magam is. De azért lassan becsempészhetnénk valami más színt is. Biztonsággal állíthatom, hogy a magyar színésztársadalom hatalmas veszteséget szenvedett, amikor nem vették fel a színművészetire. Mindent összevetve levonhatjuk a következtetést. Ma, amikor a zene és filmipar ontja magából a hiányos öltözékű szenzációhajhász kislányokat. Ma, amikor elferdült társadalmunkban az a „cool” ,ha a nő botrányosan fest. Mikor az önkifejezés lassan egyenlő a szexista viseletekkel. Mikor a szexi kis híján a meztelenséget jelenti. Mi, gondolkodó nők, ugyan kit állíthatunk magunk elé etalonként, ha nem titeket, hatalmas nőket, akik naponta küzdötök az ország és a család frontján egyaránt? Ez egy komoly felelősség. Csak remélni tudom, hogy idővel komolyan veszitek majd. (Bánrévi Lili)