Livae Nanjikana és Junior Qoloni a mindössze hatvan lóerős motorral hajtott csónakkal kétszáz kilométert akart megtenni a Mono-szigetről indulva a New Georgia-szigeten található Noro városába. Korábban már megtettük ezt az utat, ez alapján most is simának kellett volna lennie – mondta el a Guardian című brit lapnak Nanjikana. Azt tervezték, hogy a tőlük balra látható szigetek partvonalát követve jutnak el a célállomásra, de a sima utazást már az elején tönkretette egy vihar, ami pár órával azután csapott le rájuk a hírhedten veszélyes Salamon-tengeren, hogy szeptember harmadikán kihajóztak. Az időjárás rossz volt, de igazán rossz és ijesztő akkor lett a helyzet, amikor lehalt a GPS-ünk. Nem láttuk, hogy merre megyünk. A heves esőzések és az erős szelek által felkorbácsolt hatalmas hullámok miatt egyáltalán nem látták, hogy merre haladnak, és elveszítették szem elől a tájékozódási pontnak kiválasztott szigetek körvonalát is. Ekkor úgy döntöttek, hogy spórolnak az üzemanyaggal, és leállították a motort, közben a hullámok egyre jobban kisodorták őket a nyílt tengerre. Narancs, kókusz és esővíz Az első kilenc nap még az útra magukkal vitt narancsokat tudták enni, de az elfogyott, és a két férfi tudta, más táplálék után kell nézniük, ha életben akarnak maradni. Nanjikana az SIBC Salamon-szigeteki közszolgálati adónak elmondta, hogy kizárólag kókuszdión és esővízen élték túl a tengeren töltött majdnem egy hónapot. Az esővizet egy vászondarabbal gyűjtötték be, a kókuszt pedig a tengeren szerezték be. Amikor láttak a távolban egy, a víz felszínén úszó kókuszdiót, bekapcsolták a motort, hogy ki tudják halászni, majd a magukkal vitt kis fejsze és a horgony segítségével törték fel, hogy legyen mit enniük. Pár nap után Isten meghallgatta az imáinkat, és felébresztette bennünk a gondolatot, hogy készítsünk egy vitorlát. Az evezőkből egy árbocszerű szerkezetet készítettünk, a vászondarabból vitorlát, és a szél útját kezdtük el követni. Bár erről fogalmuk sem volt, a szél segítségével a szomszédos Pápua Új-Guinea felé kezdtek el hajózni, és a tengeren töltött huszonhetedik napon megpillantották a sziget körvonalait a láthatáron. Azonban hiába próbálkoztak, sem aznap, sem másnap nem sikerült a szárazföld közelébe jutniuk. A 29. napon aztán közelebb kerültek és észrevettek egy halászt. A két férfi kétségbeesetten próbálta felhívni magára a halász figyelmét, ám a fából készült kenuban ülő ember nem vette észre őket. Ekkor felhasználták az utolsó csepp üzemanyagukat, és beindították a motort, hogy közelebb jussanak a halászhoz, de mielőtt odaértek volna hozzá, a motor leállt. Ekkor kiabálni és integetni kezdtünk, a halász észrevett minket, és felénk evezett. Az első kérdésük az volt hozzá, hogy mégis hol vannak – tőle tudták meg, hogy Pápua Új-Guinea egyik szigeténél kötöttek ki. Nem tudtuk, hol vagyunk, de arra nem számítottunk, hogy egy másik országban – mondta el Nanjikana a Guardiannek. A két férfi csónakját a halász kivontatta a partra, ahol úgy kellett őket becipelni egy házba, mert annyira legyengültek, hogy képtelenek voltak saját erejükből odasétálni. Miután ettek és ittak, egy közeli egészségügyi központba szállították őket kivizsgálásra. A beszámolók szerint végül nem lett semmilyen komolyabb bajuk. Jelenleg egy helyi férfi családjánál laknak arra várva, hogy hazaszállítsák őket. Nanjikana a Guardiannek elmondta, bár nagyon várja már, hogy végre hazaérjen, jó volt egy kis időre kiszakadni a világjárvány okozta káoszból. (cs)