A parlamenti folyosón ülve beszélgetek Murányi Leventével, az ’56-os Pesti Srácok Intézet igazgatójával, egykori jobbikos honatyával, akinek máig megtiszteltetés, ha átlépheti az Országház bejáratát, pedig az előző ciklusban ezt napi szinten megtehette. Témánk most mégsem a politika, hanem az 1956-os forradalom, majd az azt követő kádári időszak, amelyet egészen fiatalon élt át. Murányi máig úgy beszél a forradalmi eseményekről, mintha tegnap történtek volna. Az 1956-os forradalom hőseinek hősies tette idén jubilál. 60 éve lázadt fel az ország az akkor pártállami elnyomás ellen és próbált meg szabadságot kivívni magának és letépni a béklyóit. Véres napok voltak, önfeledt napok voltak, szabad napok voltak ezek.   Hogyan csatlakozott a forradalomhoz?   M. L.: A családom antikommunista beállítottságú volt, sosem szerették a bolsevikokat. De ők sem számítottak egy ilyen eseményre, mint amilyen 1956. október 23-án kezdődött. Egy véletlen folyamán csöppentem az események sűrűjébe egészen fiatalon. Ebben az időben már két éve küzdősportot folytattam, edzésre igyekeztem, a tréningek helyszíne a Műegyetem egyik tornaterme volt. Amikor a Gellért téren, az egyetem épületéhez értem, több száz vagy talán több ezer fős csoporttal találkoztam. Ezek az emberek azzal a szándékkal csoportosultak, hogy az előző esti műegyetemi diákok döntéséről készült pontokba szedett követelési listát a Magyar Rádió épületéhez vigyék és ott élő adásban beolvassák. Ezzel a csoporttal kerültem át a pesti oldalra, a Bródy Sándor utcába, a Magyar Rádió épületéhez, ami a forradalom első napjának egyik legfontosabb helyszíne volt. Itt vált az esti órákban a békés tüntetés fegyverropogásoktól hangos forradalommá. Hogyan viszonyult a forradalmi szerepéhez a családja? Titkolta otthon? M. L.: Természetesen titkoltam. Apám volt egyedül, aki tudta, hogy hol jártam, de csendben eltűrte. Édesanyám előtt viszont teljesen elhallgattam, mert ugye az anyai szív belebetegedett volna az idegeskedésbe. Azt mondtuk neki, hogy egyik barátomnál vagyok, akinek édesanyja a vidéki rokonoknál maradt. Szerencsére elhitte. Szerzett valami könnyű vagy súlyos sérülést a forradalom alatt? M. L.: Karcolás nélkül megúsztam – őrangyalok serege vigyázott rám. És a félelem? M. L.: Tizenhat évesen az ember bátor, a félelem szót nem igazán ismeri. Bennem sem volt rettegés, sem aggodalom. Jók voltak az őrangyalok. A forradalom utáni megtorlást hogyan élte meg fiatal fejjel? Nem félt az esetleges halálbüntetéstől? M. L.: Nem. Tudtam, hogy a halálbüntetéshez szükséges súlyos vádakkal nem rendelkezik ellenem a bíróság. Tulajdonképpen nem a Corvin közi események miatt lettem elítélve, hanem a MUK megvalósulásának érdekében végzett tevékenységem miatt. Sajnos három bajtársam viszont nem kerülte el a halálbüntetést. Szeretnék itt említést tenni arról, amit nagyon sokan nem tudnak, hogy a forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlások idején szerveződő MUK  a kádárista politikai vezetés szemében súlyosabb vétség volt, mint maga a forradalomban, illetve az azt követő szabadságharcban való részvétel. Ez a tény egy velünk foglalkozó nyomozó, bizonyos Sándor Sándor által elhangzott mondat alapján vált számunkra is ismertté, aki egy ingerültebb pillanatában közölte velünk a MUK szervezésével kapcsolatban: „Maguk piszkos fasiszták! Harmadszor is pazarolnák felszabadítóink hős vérét aljas vágyaikért?!” A mi aljas vágyaink, amire az említett nyomozó utalt: csupán a magyar szabadságról szóltak. Ennyit egy kommunista és a hazáját szerető normális magyar ember nézőpontkülönbségéről. Milyen politikai megkülönböztetéseket kellett elszenvednie továbbtanulás és munkavállalás területén az ’56-os múlttal? M. L.: Nem volt könnyű dolgom, hiszen gimnazista voltam, amikor elítéltek, így nem tudtam leérettségizni. A szabadulásom után magánúton abszolváltam a középiskolát. Szerencsémre exosztályfőnököm Perényi Gusztáv volt, akinek családjának tagjai koronaőrök voltak, így „tisztelőim” között tudhattam a tanár urat. A gimnáziumi igazgató is hasonló beállítottságú volt, mint az osztályfőnököm. A segítségükkel tudtam kis késéssel elvégezni a börtönévek miatt kimaradt 3. és 4. középiskolai osztályt, továbbá az érettségi vizsgát. Utána jött az első diszkrimináció. Képzőművészetre szerettem volna jelentkezni, grafikát szerettem volna tovább tanulni. A múltam miatt nem vettek fel. Az érettségi után több mint két évvel jelentkezhettem a Kandó Kálmán Főiskolára, ami még felsőfokú technikumú képzésként indult tanulmányaim kezdetekor. Villamos-üzemmérnökként abszolváltam a főiskolát. A munka területén sem volt egyszerű dolgom. Első munkahelyem a Budapesti Állatkert volt, apám egyik ismerősének segítségével juthattam be. Nagy karriert nem futhattam be, három hónap után az intézmény párttitkárának fülébe jutott a forradalmi múltam, ami miatt rögtön menesztettek az állásomból. Annyi előnyöm volt, hogy már úgy kerestem másik állást, hogy volt munkakönyvem, amelyben szerepelt már egy bejegyzett állás. Ezután a II. kerületi Lakásépítő KTSZ-be kerültem villanyszerelők mellé segédnek. Normális állást természetesen nem kaphattam, segédmunkásként tengődtem. A könnyebb boldogulás érdekében villanyszerelői szakmunkás-bizonyítványt  is megszereztem. Ezután egy autószerelőit is elvégeztem, amit a börtönben kezdhettem el. Az idő múltával könnyebb volt munkát találni. Ennek több oka lehet: a diploma megszerzése, a munkakönyvben bejegyzések különböző munkahelyekről, továbbá az idő múlása is szerepet játszott, hiszen a ’63-as amnesztián már túl voltunk. (Rajkort Miklós)