Hogyan ismerjük fel, hogy a tökéletesség károssá vált gyermekeink számára, és mit tegyünk szülőként, amikor ilyen megnyilvánulások jelennek meg?

A mai tinédzservilágban a telefonok és a közösségi média az esztétikai ideálok ablakai. A bőrt simító, az arcot karcsúsító vagy a vonásokat átalakító szűrők mindennapi tájékozódási pontokká válnak. De mi történik, ha a valóság nem tud lépést tartani?

A testdiszmorfiás zavar (BDD) veszi át az uralmat, szorongást, depressziót és még kozmetikai műtéteket is hozva magával. „A serdülők gyakran mondják, hogy ha nem lenne nagy vagy kicsi orrom/petyhüdt fülem/annyi kilóm, én lennék a legboldogabb ember. Amikor a test egy része a gyűlölet tárgyává válik, a probléma nem csak abban a részben van, hanem abban is, ahogyan a tinédzser önmagához viszonyul. Amikor a jó megjelenés iránti vágy ellenséggé válik, ami szenvedést hoz, az annak a jele, hogy a tinédzser eltávolodott önmagától” – hívja fel a figyelmet Ruxandra Sersa pszichológus.

A testdiszmorf zavar egy mentális probléma, amelyet a fizikai megjelenés vélt (valós vagy képzelt) hibáihoz való tartós ragaszkodás jellemez, ami jelentősen befolyásolja a mindennapi életet – társadalmilag, szakmailag és érzelmileg.

Ruxandra Sersa pszichológus így magyarázza: „Serdülőkorban az elmében lévő test gyakran nem ugyanaz, mint a valóságban. A tinédzser saját testéről alkotott képe a fantaszmatikus ideál, a múltbeli test és az érzelmi tapasztalatok keveréke. Serdülőkorban a test gyorsan, láthatóan átalakul, de a pszichés reprezentáció nem tart lépést ezzel. Így szakadék keletkezik a valódi test és a belső kép között, és a tinédzser végül idegenként érzékeli saját testét. Ez egy olyan érzés, mint amikor a felvett hangodat hallod, és az természetellenesnek, furcsának tűnik, mintha nem is a tiéd lenne.”

A tinédzser egy deformálódó „tükörön” keresztül kezdi érzékelni a testét : néha túl kövér, néha túl sovány, soha nem az elképzelése szerinti ideálnak megfelelően. A telefon szűrői elmélyítik ezt a szakadékot, egyetlen érintéssel egy kozmetikizált önmaga és egy pillanatnyi béke élményét kínálva.

„De amikor a kép eltűnik, az űr megmarad – az a fájdalmas érzés, hogy a valóság nem elég, hogy a valódi test tévedés, hogy szűrő nélkül megmutatni magunkat azt jelenti, hogy leleplezzük magunkat, elismerjük sebezhetőségünket, kockáztatjuk, hogy nem kívánatosak vagyunk. Ezért az ideális kép pajzsként szolgál a szorongás és a szégyen ellen” – mondja a pszichológus.

A szépségszűrőknek való kitettség társas összehasonlítást és testidealizálást serkent. Egy tanulmány megállapította, hogy a testkarcsúsító szűrők használata fokozta a fogyási vágyat és fokozta az önobjektivizációt. Más kutatások azt mutatják, hogy a közösségi média és a szerkesztőalkalmazások passzív használata összefügg a BDD tüneteivel. Továbbá, egy másik tanulmány szerint a depresszió közvetítheti a problémás közösségi médiahasználat és a testdiszmorfiás aggodalmak közötti kapcsolatot .
Néhány longitudinális vizsgálat , amelyek hosszabb időn keresztül követték nyomon a serdülőket, azt mutatja, hogy a közösségi média aktivitása és a testtel való elégedetlenség közötti kapcsolat nem mindig közvetlen. Más szóval, pusztán az a tény, hogy egy serdülő a fizikai megjelenéséről szóló tartalmakat néz, nem jelenti automatikusan azt, hogy összetettebbé válik – a hatás az érzelmi kontextustól és a személyes sebezhetőségektől függ. Az egyéni sebezhetőségek – a perfekcionizmus, az alacsony önbecsülés, a szorongásra való hajlam – mérsékelik ezt a hatást.

Amikor a tinédzser „tükre” a telefon képernyőjévé válik, és a valódi kép folyamatosan szűrődik, megjelennek az első jelek: elutasított vagy törölt fotók, a tükrök kerülése, esztétikai perfekcionizmus és öncenzúra minden egyes megjelenésnél. A beszélgetések megszállottan a „hibák” – „túl nagy” orr, „tökéletlen” bőr, „pluszkilók” – felé fordulnak, és a kívánt megoldások fokozatosan esztétikai beavatkozásokat is magukban foglalnak. Ezzel párhuzamosan szorongás, elhúzódó szomorúság, a barátoktól való elszigetelődés és az olyan tevékenységekről való lemondás jelentkezhet, amelyek valaha örömet okoztak. Az identitás egy idealizált verzió, a szűrőben lévő köré kezd épülni, ahelyett, hogy a valódi én köré épülne.

Ruxandra Sersa pszichológus figyelmeztet: „Vészjelzések jelennek meg, amikor a tinédzser identitása elkezd összeolvadni a virtuális tér identitásával. Amikor már nem képes önmagát valós személyként érzékelni, hanem csak a szűrt, idealizált, online kivetített képen keresztül.” A kritikus küszöböt pedig a szakember világosan megfogalmazza: „Ez az első vészjelzés: amikor a valóságot tagadják, és a hamis válik a létezés egyetlen vonatkoztatási pontjává.”

Ezen a ponton a szenvedés már nem csak arról szól, hogy „nem tetszik, ahogy kinézek”, hanem a test és az énkép közötti szakadásról. Itt az ideje a szakmai beavatkozásnak: pszichiátriai vizsgálatnak (ha kifejezett szorongás/depresszió áll fenn), majd a testkép rekonstrukciójára összpontosító pszichológiai terápiának, és szükség esetén endokrinológiai konzultációnak a biológiai tényezők tisztázása érdekében.

„ A rendelőmben gyakran mondom a szülőknek, hogy az egyensúlyhoz vezető út a tökéletlenségek elfogadásában rejlik. Nem a tagadásukban, hanem a felismerésükben és integrálásukban. A saját hibáink ismerete és természetessé alakítása elengedhetetlen lépés a gyógyulás felé. Például egy tinédzser azt mondhatja nekem: túl nagyok a füleim, nem tudom tartani a hajam, szégyellem magam, alig várom, hogy megműtsék őket, mindig szűrőket használok, hogy ne látszódjanak.

Ha azonban sikerül eljutnia arra a pontra, ahol azt mondja: igen, nagyok a füleim, és tisztában vagyok vele, de nem csak engem határoznak meg, hanem valami mélyrehatóan megváltozik. Abban a pillanatban a test megszűnik ellenség lenni, és az énkép elkezd újjáépíteni magát egy valós, emberi, meleg alapon. Együtt kell működnünk a tinédzserrel, és meg kell értenünk, hogy mi zavarja a saját testében, hogyan látja magát, milyen szeretne lenni, mit változtatna meg és mit tartana meg. De mindenekelőtt fontos kideríteni, hogy mit utál magában. Itt kezdődik valójában a terápiás folyamat, otthon vagy a…” család” – mondja a pszichológus.

A szakember 5 stratégiát javasol a szülőknek, amelyeket a családban alkalmazhatnak:
• Állítson be ésszerű időkorlátokat a közösségi médiában, és használjon megfigyelő alkalmazásokat;
• Minden online ülés után beszéljétek meg – mit láttak, milyen érzelmeket váltott ki, mi nem volt valótlan;
• Állíts fel szabályokat a családban mindenkinek, képernyőmentes pillanatokat: étkezéskor, lefekvés előtt;
• Értékeld érzelmileg a tinédzsert aktív meghallgatással, kerüld az olyan beszédeket, mint az „Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy” – ezek nyomást gyakorolhatnak a tökéletességre;
• Támogasd a sebezhetőségek elfogadását és a párbeszédet arról, hogy mi zavarja őket, és mit szeretnének megváltoztatni.
Amikor az állapot rosszabbodik, pszichiáter és pszichológus konzultációja ajánlott, mivel a kognitív viselkedésterápia központi szerepet játszhat az önkép újjáépítésében.
sgy.