„Hármasok, ide hozzám.” S akkor mintegy varázsütésre a félhomályból több tucat székely parasztember lépett elő. Mi, a helybéliek rémülten rögvest odamentünk hozzájuk, és megpróbáltuk őket jobb belátásra bírni, hogy ezek istentelenek, ezekkel nem szabad ujjat húzni, hiszen vasvillával és fejszével vannak felszerelkezve. Az Öreg pedig, mintha mi ott sem lettünk volna, körülnézett a fejünk fölött, majd így szólott újra: „Hármasok, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?” És meg se várva a választ, elindult a tankok felé, a társai meg utána. És amikor láttuk, hogy kik is mennek ott legelöl, a szemünkbe szöktek a könnyek. Igen, mert az első tizenkét-tizenöt személy egytől egyig hatvan év feletti ember volt. Ettől aztán mi is felbátorodtunk, de mire elindultunk volna, a Főtér már meg is volt tisztítva.
Visszatérve a végső és mindent elsöprő rohamra, Márkus bátyámék aztán már nem sokat kukoricáztak. Az ő esetükben tényleg érvényesült a jöttek, láttak, győztek mondás. Mit hogy győztek, kisebbfajta nagytakarítást rendeztek ott a téren azok az idős, hatvan és hetven körüli emberek, és mindezt csekély öt perc alatt.
A meggyújtott tábortüzek fényénél az egyik idős bácsi a Nemzeti Dalt szavalta el nekünk oly tisztán, akkora szenvedéllyel – az eseményt rögzítették a fekete dobozosok, ők is csak ámultak-bámultak a csodálattól –, hogy mindinkább éreztük, még csak a nyomdokaikba sem léphetünk ezeknek az igaz Embereknek. Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a bőrét.
Évekig kerestem ezt az Embert, míg végül a szerencse jóvoltából sikerült találkoznom vele. Egy szovátai autószerelő-műhelyben hallottam az egyik inastól, hogy volna náluk egy idős bácsi, aki mesélni szokott nekik a vásárhelyi ütközetről, ők mindannyiszor tisztelettudóan meghallgatják a történeteket, de az igazat megvallva eleddig nem nagyon hittek az öregnek. Felkerestem az öreget, és hamar kiderült, hogy ő az, akit kerestem. Tíz év telt el úgy, hogy azok, kik e győzelemnek az árnyékában felépítették az erdélyi magyarságot minden szinten kiszolgáltatott helyzetbe sodró cselédbirodalmukat, az akkori események igazi hőseinek tetteit ködösítésekkel, a hamis hősök előtérbe helyezgetésével igyekeztek velünk elfeledtetni. Utólag megértjük őket, hiszen a hazugságokból összerótt világot csak újabb hazugságokkal lehet foltozni. Én szerencsésnek tarthatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik viszontláthatták Márkus Pista bácsit. Tíz év után elbeszélgethettem vele. Az Öreg nem sokkal előtte agyvérzésen esett át, úgyhogy csak nehézkesen, egyik lábát kissé vonszolva tudott járni, de az elméje, az megmaradt tisztának. Tőle tudtam meg, hogy akik a legtöbbet profitáltak ebből a csatából, az érdekvédő díszes banda tagjai őt soha fel nem keresték. Szavaiból kiéreztem, nagyon jól esett neki, hogy azért mégsem feledte el őt mindenki. Én pedig, mivel a saját árnyékától is reszkető árnyékszervezettől amúgy sincs mit elvárni, csak úgy szerénytelenül – de őszintén – az egész magyarság nevében köszönetet mondtam neki a huszadik évszázad talán legutolsó, legnagyszerűbb győzelméért. Márkus Pista bácsi annak idején megjárta az orosz frontot, és ott is mindig a legjobbak között volt. Amit tett, nem holmi felkérésre tette. Vannak közöttünk olyan emberek, akik mindig és minden körülmények között tudják, hogy mi a kötelességük. A „hármas” megnevezés pedig onnan van, hogy derék székelyeink úgy gondolták, az ellenséget úgy lehet a legjobban felismerni, kiszűrni közülünk, hogy a gyanús személlyel kimondatják a „hármas” szót. Aki nem tudta kimondani e szót, magára vethetett. Azóta eltelt újabb két év, nemrégen értesültem arról, hogy a kedves öreg eltávozott az élők sorából. Vele, úgy érzem, egy elfeledett, magára hagyott, jobban mondva megtagadott igazi Hős hagyott itt minket, aki többet érdemelt volna tőlünk. Ezennel megkérném mindazokat, akiknek esetleg Szovátán keresztül vezet az útjuk, hogy ne sajnálják az időt és látogassanak ki a temetőbe, keressék meg Vásárhely igazi megmentőjének sírját, és helyezzenek el egy-egy szál virágot a Pista bácsi sírjára. Legalább ennyivel adózzunk egy elfeledett Ember emlékének.

Fazekas K. Csaba - Erdélyi Krónika