A Szalay Balázs–Bunkoczi László kettős megúszta nagyobb problémák nélkül, fegyelmezetten autózott a magyar páros, és jó tempót diktált, tudva, az igazán nagy különbségek Mauritániában alakulnak majd ki a versenyzők között, semmi ok sincs a fölösleges kockázatvállalásra a veszélyes, sziklás, marokkói utakon. –A dűnesor elején más nyomot választottunk, mint a többiek, és fenn is akadtunk az egyik tetején, de úgy, hogy a Mokka mind a négy kereke a levegőben volt, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem kifelé kellett lapátolni a homokot az autó alól, hanem befelé, hogy a kerekeknek legyen min megtámaszkodniuk – mesélte az Opel Dakar Team pilótája, Szalay Balázs, aki a 15. helyen zárta a szakaszt, az összetettben pedig a 13. az autósok között. Elsőre nem sikerült az alátalpalás, de másodikra már igen, így körülbelül tíz-tizenöt percet veszítettünk. Nem sokkal később a párhuzamos nyomon, magunk mellett megláttuk Kovács Mikiéket, ők választották a jó irányt, így egy darabig mentünk egymás mellett, azután nekünk sikerült egy kicsit meglépni. A többi dűnén már csont nélkül átmentünk, sőt, előzgettünk is, a kősivatagba érve pedig 330 kilométert jöttünk az orosz Korosavcev porában. De szerencsére jó tempót diktált, úgyhogy nem volt okunk a panaszra. S hogy tényleg annyira fárasztó volt-e a nap, mint ahogy a pályát felíró Dakar-győztes René Metge ígérte az előző napi eligazításon? Ezt a kérdést Bunkoczi Lászlónak tettük fel. – Nem mondom, hogy újrakezdeném a szakaszt, de azért hullafáradtnak sem érzem magam. Reggel megbeszéltük a taktikát, hogy a dűnék után megállunk, és visszafújjuk a homokra leengedett abroncsokat, de az előttünk haladó orosz nem állt meg, így Balázs sem volt hajlandó. Elkapta a lendület, úgyhogy nyomta a gázt, ahogyan csak bírta. Egyszer zökkent csak ki, amikor megláttunk néhány embert, akik gyalogosan, hátizsákkal túráztak a sivatagban, a semmi közepén. Mi is képesek vagyunk jó néhány őrültségre, de az ő motivációjukat még mi sem értettük – rázta a fejét Bunkoczi. Az Opel Dakar Team kamionos egységének, a Darázsi Zsolt–Szalai Norbert párosnak meggyűlt a baja a technika ördögével: egy durrdefekt után vették észre, hogy hátul mindkét oldalon eltörtek a laprugók az MAN-ben, így kénytelenek voltak kimenni az aszfaltútra a pálya felénél, s közúton megközelíteni a tábort. Így ugyanis van esélyük arra, hogy rendbe hozzák az MAN-t, és büntetéssel ugyan, de folytassák a versenyt. Körülbelül a szakasz feléig minden hibátlanul ment, a kamion úgy ment át a dűnéken, mint kés a vajon, én is kezdtem egyre jobban belelendülni. Kaptunk azonban egy durrdefektet, és azt mondom, szerencse, mert kerékcsere közben vettük észre, hogy az egyik oldalon négy, a másik oldalon három laprugónk eltört. Így nem lehetett vele továbbmenni a versenypályán, mert félő volt, hogy kiszakad a komplett hátsó híd, ezért úgy döntöttünk, kimegyünk az aszfaltútra, és a kihagyott GPS-pontok miatti büntetéssel ugyan, de legalább folytatjuk a versenyt. A viadal harmadik magyar indulója, a Kovács Miklós–Czeglédi Péter–Ács László trió a szakaszon negyedikként ért célba. – Gyilkos pálya volt, a legjobban az a része tetszett, amikor a kiszáradt folyómederben autóztunk, mert akkor 140-150 km/órás tempóval lehetett menni vagy tíz kilométeren keresztül. Az eredménnyel elégedett vagyok, azt tettük, amit elterveztünk, nem szabad az elején kihajtani a lovakat a kocsiból, mert az Mauritániában nagyon megbosszulja magát – mondta Kovács, aki az összetettben az ötödik helyről várja a folytatást.